Egy átlagember számára biztos megrázóak lettek volna azok az események, amik történtek. Két, összeszabdalt, vértől áztatott ruhájú, bevérzett arcú ember állt egymással szemben.

Csakhogy az illetők nem voltak átlagemberek. Egy varázslót nehezen nevezhetünk annak. Pláne kettőt.

Harry Potter és Voldemort csak álltak és figyelték egymást. Az utolsó, vérre menő küzdelmük volt, melyre már régóta felesküdtek. Egyiknek halnia kellett a másik keze által. Mindketten halálosan kimerültek. Tudták, ha már elalszanak, veszélyt sodornak a fejük fölé. Itt és most nem számított a tisztesség: az erősebb győzni fog, még ha csalással is.

Lelassultak az események. Mintha minden másodperc ideje alatt egy élet születne és hunyna ki. Minden lélegzetvétel fontos volt számukra, szinte kapkodott az éltető levegő után, hiszen meglehet, hogy valamelyikük többet nem veszi magához.

Harry tette meg az első lépést. Előreszegezte a jobb kezében lévő pálcát és mormolt valamit:

-Stup… - eddig jutott, amikor valami egy hirtelen pillanatban pálcáját ketté nem szelte. Végül az a bizonyos dolog a hasfalán át ment be és a hátán jött ki. Mindez egyetlen másodperc alatt. A hirtelen, tompa fájdalom érzésére keservesen felnyögött és térdre kényszeredett.

-Ideje, hogy megismerkedj Salazar kardjával. – mondta gúnyosan, megvetően Voldemort, majd hirtelen az arca átváltott féktelen gyűlöletbe – Ezt azért, mert megcsonkítottál. – erre beljebb nyomta a fiú hasfalában a pengét – Ezt a megalázott, bemocskolt híveimért. – újra beljebb – És végül, a legvégsőt, a mérhetetlen ostobaságodért. – a penge teljesen átszúrta a fiút, a mellkasán érezte a markolat hideg érintését.

Még utoljára egymás szemeibe néztek. A vörös és a zöld szempár utoljára találkozott egymással. A fiú arcán rémület tükröződött. Látszott rajta, hogy nem hiszi el a helyzetet. Arca remegett. Könnyekkel teltek meg szemei. Támadója viszont haragos tekintettel nézett rá. Érezte, hogy a bosszúját véghezvitte. A jóslat immáron beteljesedett.

A fiú, aki túlélte. Eddig a pillanatig.

A kardélről patakokban folyt le a vér és koppant minden egyes cseppje a földön. Miközben támadója kihúzta belőle, gyorsabb és gyorsabb iramba váltott, míg végül a padlót és ellenségét szennyezte be vele. Mint egy zuhatag, úgy ömlött és spriccelt. Hirtelen a hasához kapott és próbálta visszafogni, miközben kitüremkedő beleit is próbálta visszatömködni. Csak azt érte el vele, hogy kezei is piroslottak saját magától. A vérzés egyre lassabb iramba váltott, míg végül elállt.

Voldemort, még mielőtt áldozata eldőlt volna, levette róla szemüvegét, hogy utána a fölhöz vágja és megtapossa. Végül nem dőlt el, csak magába roskadt. Örökre.

Még valami, gondolta. Legnagyobb ellenségének azért megadatott egy minimális tisztelet halála után. Nyitva maradt szemeit ujjaival lezárta. A pálcájából egy fekete rózsát varázsolt elő és a halott kezeibe tuszkolta.

Megidézte áldozata feje fölé a sötét jelet.

Odaballagott a sarokban heverő, két összekötözött emberhez, akiknek még a szájuk is tisztességesen be volt tömve, a maga legnagyobb rendjében. Egy ideig megvetéssel nézte őket. Elkezdett hozzájuk beszélni:

-Ezúttal meghagyom nyomorúságos életeteket. Csak, hogy lássátok, tudok kegyelmes is lenni. Ám ne reménykedjetek jószándékomban. Azt akarom, hogy évek múlva is félelemmel emlékezzetek erre a napra. Hogy akárhányszor felsírjatok, amikor csak a kis barátotokra visszagondoltok. Sose érjétek meg azt a napot, amikor újra találkoznék veletek. Legfőképp te ne, Granger. Az apád miatt így is majdnem életemet vesztettem, amikor el akarta vágni a torkomat a szokásos módszereivel. Az a patkány nem érdemelt tiszteletet. El akart távolítani, csak azért, hogy utána ő vegye át a helyemet. Neked is követned kéne. Ám veled kivételt teszek. Hálálkodj a halott barátodnak érte. Micsoda baromság! Tényleg azt hitték, csatára készülők! Hogy hajlandó leszek feláldozni a legjobb embereimet ezért a mamlaszért! Szórakoztató az emberi ostobaság. Na de ennyire! – gonoszan felkacagott.

Végül, nem tükrözve semmiféle érzelmet irántuk, dehoppanált.