AHOVÁ TARTOZOM…

Cím: Ahová tartozom…

Írta: Marlenem

Lektor: Tommy

Visszajelzés: banana01@freemail.hu

Kategória: dráma, de Happy End-del végzõdik :-)

Rövid tartalom: Remusszal olyan dolog történik, ami az egész életét gyökeresen megváltoztatja…

Jogok: Az enyémek (meg JKR-é… … …)

Megírás dátuma: 2004. február 8.

Megjegyzés: A történet talán összecsapottnak látszik… Sokkal tragikusabban és hosszabban akartam kifejteni a történteket, de hát így sikerült. Most már inkább nem változtatok rajta, mert csak elrontanám az egészet – mindig ez történik. Szóval a kritikákat örömmel várom az e-mail címemre…

~*~*~*~

- Mama! Papa! – kiáltotta egy kisfiú a sötét szobában. – MAMA!

A kisfiú sírni kezdett. Nem lehetett több négy évesnél. Helyes gyerek volt. Borostyánszínhez hasonló szemei könnybe lábadtak. Az ágyán ült és remegett, mint a nyárfalevél.

- MAMA! – kiáltotta ismét, kétségbeesve. Takaróját erõsen magához szorította, arcára rettegés ült ki.

Ekkor kinyílt a szoba ajtaja, és egy fiatal asszony sietett be rajta.

- Mi baj, kicsim? – kérdezte aggódva. – Nyugodj meg…

- Mama, félek! – kiáltotta a kisfiú. – Mama, nagyon félek! Nem akarok egyedül maradni!

- Jól van kicsim, nyugodj meg… Itt vagyok… Vigyázok rád.

A nõ magához ölelte a kisfiút.

- Nyugodj meg, Remus drágám…

- Rosszat álmodtam, mami! – zokogta a kisfiú. – Bántott. Egy nagy-nagy kutya bántott!

- Csss… Ne sírj kicsim… Aludj szépen. Ez csak egy álom volt… Egy buta kis álom…

- De a kutya megint bántani fog!

Az asszony nem tudta, mit tegyen. Nem könnyû elmagyarázni egy négyéves kisfiúnak, hogy az álom nem a valóság. S azt még nehezebb megértetni vele, hogy a valóság csak álom… És neki ezt kellett tennie.

Ugyanis Remus rémálmai nem közönséges álmok voltak – a jövendõt mondták meg. A kisfiúnak különleges jövendõmondó képessége volt…

A fiatal nõ megrezzent. Ha egy kutya valóban bántani merné a fiát, abba õ belepusztulna…

- Aludj szépen, Remus… Nincs semmi baj…

Ringatni kezdte a kisfiút. Érezte, amint megnyugszik, és miután elszenderedett, óvatosan visszafektette az ágyába és betakargatta.

~*~

Pontosan egy év telt el azóta a rémes álom óta. A Lupin család a hegyekbe ment nyaralni.

- Hol a házunk? Hol a házunk? – énekelte izgatottan Remus, miközben körbe-körbe forgott a hatalmas tábor recepciós háza elõtt.

- Papa mindjárt megmutatja – mosolygott a fiatal nõ, az anyja.

Ekkor egy férfi lépett ki a házikóból, mely elõtt álltak.

- Nos, Brian? – kérdezte a nõ.

- Erre gyertek, Mary drágám.

A férfi elindult egy vékony kis ösvényen a fák között. Remus boldogan ugrálva haladt mellette. Mary mosolyogva követte õket.

- Mikor érünk oda? – kérdezte percenként a kisfiú.

- Ott van, nézd csak! – kiáltott föl vidáman Brian és az erdõ közepén álló házra mutatott.

A kunyhó egy kis tisztáson állt. Nem volt nagy, de nekik éppen megfelelt.

- Faház! Juj, de jó! – kiáltotta Remus. – Menjünk be, mama!

A kisfiú megragadta édesanyja kezét és húzni kezdte a ház felé.

- Nem vagyunk túl messze a recepciótól? – kérdezte aggódva az asszony. – Mi lesz, ha megbetegszik valaki, vagy megsérülünk?

- Ugyan már, Mary drágám, gondolod, hogy itt akkora veszélyben lennénk? Vigyáznak ránk, ne aggódj.

Remus boldogan tépte föl a kunyhó ajtaját. Berohant és mindent gyorsan megnézett magának.

- Ezt nézd papa! Csak két ágy van! Te hol fogsz aludni?

- Majd még meglátjuk…

- Csak lássátok meg gyorsan, mert mindjárt este van!

Brian és Mary egymásra mosolyogtak, aztán õk is beléptek a kis kunyhóba. Meggyújtották a lámpásokat és körülnéztek.

Délután elmentek sétálni az erdõbe. Remus nagyon élvezte a természetet. Egy hatalmas csokor virágot szedett, amit boldogan nyújtott át édesanyjának.

Este szalonnát sütöttek. Remus segített édesapjának tüzelõt keresni. Mikor már teljesen besötétedett, megtalálták a háztól körülbelül száz méterre lévõ tûzgyújtó helyet. Brian meggyújtotta a tüzelõt, Mary és Remus pedig nyársakat készítettek.

Remus egész este nevetett és apja mellett ülve egymás után habzsolta a szalonnazsíros kenyeret.

- Mondj egy mesét, papi! – szólalt meg hirtelen Remus.

Brian letette a tányérját és az ölébe ültette fiát.

- Milyen mesét mondjak? – kérdezte.

- Szép mesét! – kiáltotta Remus. – Nagyon szépet!

Mary elmosolyodott, és leült melléjük.

- Gyerünk, mondj egy mesét, papi! – mondta mosolyogva.

- Egyszer volt, hol nem volt egysz… - a férfi hirtelen elhallgatott.

- Mi a baj? – kérdezte Mary.

- Mintha hallottam volna valamit.

Mindannyian elhallgattak. Remus is megérezte, hogy valami baj van, mert nyugton maradt.

Hirtelen megreccsent a fák között egy ág. Mary elkapta Brian kezét. A sötét miatt azonban nem láttak be rengetegbe. Ismét megreccsent egy ág, ám ezúttal már morgás is társult hozzá.

- Maradjatok csöndben – suttogta Brian, és magához szorította Remust.

- Farkas? – suttogta riadtan Mary.

- Nem hinném. Azok nem mernek a tûz közelébe jönni.

Ekkor valami megcsillant a fák között – egy szempár. Hatalmas, vörös szemek voltak. Mary halkan felsikoltott.

- Csss!

Hatalmas, hangos, velõtrázó üvöltés hangzott föl, majd valami hirtelen kiugrott a fák közül.

- Vérfarkas! – ordította Brian.

Az állat egyenesen feléjük rohant. A férfi átadta feleségének Remust és pálcát rántott.

- Fuss, Mary! Indulj! Hívj segítséget!

Az asszony Remust szorosan magához ölelve rohanni kezdett az információs ház felé.

Remus, aki eddig egy szót sem szólt, hírtelen felsírt.

- A kutya, mami! A kutya! A kutya! Jön a kutya, amirõl álmodtam!

- Csss, Remus, maradj csöndben… - zihálta az asszony.

Csak remélni merte, hogy Brian kitart egyedül egy hatalmas, kifejlett vérfarkassal szemben. Még most is maga elõtt látta a vérvörös szemeket, a hatalmas, vértõl csatakos, barna bundát, és az óriási, erõs mancsokat, melyeknek a végén legalább tíz centis karmok villantak meg minden mozdulatnál. Valahol messze mögöttük felhangzott Brian kétségbeesett hangja.

- Siess Mary! Utánatok ment!

Most már az asszony is zokogott.

- Jön a kutya! Jön a kutya! – Remus könnyekben tört ki.

Mary hallotta maga mögött a hatalmas mancsok gyors, tompa puffanását, és a dühös morgást.

- Segítség! – ordította a nõ. – SEGÍTSÉG!

Valahol elõtte az ösvény végén kutyák ugatása hangzott föl, majd néhány lámpás is kigyulladt.

- SEGÍTSÉG! VÉRFARKAS! – üvöltötte még hangosabban. – MENTSÉK MEG A FIAMAT!

A vadállat hirtelen eléjük vágott és megtorpant. Támadóállásba helyezkedett, majd ugrott.

- REMUS! – kiáltotta az asszony.

Egy hatalmas, véres nyáltól csöpögõ álkapocs megragadta a kisfiú karját. Mary látta, amint a tíz centis, tûhegyes fogak belemélyednek fia húsába.

- REMUS!

Zöld fény töltötte be az egész erdõt… Egy pillanattal késõbb a vérfarkas a földre roskadt és nem mozdult többet. Remus mellette feküdt. Nem volt eszméleténél. Karja még mindig a vadállat szájában volt.

- REMUS! – ordította a nõ. – Kisfiam! Kisfiam!

Mary leroskadt ájult fia mellé. Eluralkodott rajta a kétségbeesés, és hangosan zokogni kezdett.

Ekkor lábdobogások hangzottak föl és három férfi jelent meg körülötte. Az egyikük magához vette Remust, a másik kettõ pedig a vérfarkast vette szemügyre.

- Hatalmas… - suttogta az egyik. – Legalább két méteres. Ekkorát még sohasem láttam.

- Még szép! A legmagasabb vérfarkas, melyrõl a mágusok tudtak, száznyolcvannégy centis!

Mary meg se hallotta beszélgetésüket. Csak a fia érdekelte.

- Mi történt vele? Gyógyítsák meg! GYÓGYÍTSÁK MEG!

Közvetlenül a háta mögött megreccsent egy ág. Az asszony erõsen összerezzent.

- Csak én vagyok… - zihálta egy férfi hangja a háta mögött – Brian hangja.

- Megharapta, Brian! MEGHARAPTA! – Mary hangja hisztérikus volt.

A férfi leguggolt mellé. Ruhái cafatokban lógtak rajta, de úgy tûnt, nem sérült meg különösebben.

- Nem tudtam megállítani… - suttogta.

- Hölgyem… - szólalt meg az egyik férfi. – A fiának sürgõs ellátásra van szüksége…

- ÉN IS TUDOM! - csattant föl az asszony. – CSINÁLJANAK MÁR VALAMIT!

Ismét zokogni kezdett és Brian nyakába vetette magát.

- Az én hibám… - suttogta. – Az én hibám…

Az egyik férfi óvatosan fölemelte Remust, betakargatta a dzsekijével, és elrohant vele a gyengélkedõ felé.

~*~

Két év múlva Remus egyedül ült a házuk elõtti lépcsõn és az utca közepén vidáman játszadozó vele egykorú fiúkat nézte. Labdáztak. Hirtelen felállt és elindult feléjük.

- Beállhatok? – kérdezte reménykedve.

- Meghibbantál? – pirított rá az egyik srác. – Majd pont veled fogunk játszani, mi? Egy vérfarkassal?

Remus szemei megteltek könnyel és visszaroskadt a háza elõtti lépcsõre. Nem most utasították õt elõször vissza. Mióta vérfarkassá vált, egyetlen barátja se volt. Nem engedték maguk közé a többiek, csúfolták és kinevették õt. Kiközösítették… Hihetetlenül egyedül érezte magát. Úgy érezte, neki soha többé nem lesznek barátai. Hogy soha többé nem fog mosolyogni… Nevetni…

Az elmúlt két évben egyszer se húzódott mosolyra a szája. Nagyon korán, öt évesen meg kellett tanulnia, milyen felnõttnek lenni. És nem omlott össze a teher alatt. Kihúzott háttal tûrt minden atrocitást, megvetést és elutasítást. Az iskolába már beiratkozni se engedték. Írni, olvasni, és számolni otthon, az édesapjától tanult meg, és nagyon jól ment neki…

Lassan el is felejtette, milyen gyereknek lenni, milyen a vidám, kalandokkal teli élet… Neki csak egy kaland jutott. Egy szörnyû, végzetes kaland, melyet nem lehet elkerülni, és amit minden holdtöltekor végig kell csinálnia. Gyûlölte ezt az életet. Gyûlölt vérfarkasnak lenni…

Az átalakulása elõtt a szülei mindig lementek vele a vidéki birtokukra, melyet mindenféle védõbûbájjal szórtak tele, hogy rajtuk kívül senki más ne tudjon belépni a területükre – hogy Remus nehogy kárt tegyen bárkiben is. Bár átváltozásai után kölyökfarkasként bolyongott a tóparton és az azt körülvevõ erdõben, és harapása még nem volt olyan súlyos, mint egy kifejlett vérfarkasé, komoly sérüléseket tudott okozni bárkinek.

~*~

Négy év múlva a Roxfort Expresszen aztán az egész élete gyökeresen megváltozott.

- Szia! – mondta egy alacsony, fekete, kócos hajú fiú a kupéjának ajtajában. – Nem baj, ha beülünk hozzád? Minden fülke tele van, és semmi kedvünk Malfoyjal és egy ember méretû denevérrel egy fülkében utazni.

Remus meglepetten bólintott. Már elõre eltervezte magányos roxforti életét. Soha nem gondolta, hogy lesz valaki, aki szóba fog állni vele – fõleg nem ilyen hamar, még azelõtt, hogy akár a suliba megérkezett volna.

- Persze! – mondta felcsillanó szemekkel.

- Kösz – szólalt meg a másik, magasabb, szintén fekete hajú fiú. – Az életünket mentetted meg. Ismered Malfoyt?

Remus megrázta a fejét.

A két fiú mosolyogva ült le vele szembe.

- Ja! - mondta a magasabb fiú. – Én Sirius vagyok. Õ pedig James.

- Remus a nevem.

- Te egyedül érkeztél ide? – kérdezte James.

- Aha – bólintott Remus.

- Mugli születésû vagy? – tette fel az újabb kérdést Sirius.

- Nem – felelte a fiú. – Én is varázslók között élek. Sok velem egykorú fiú van a szomszédunkban, de õk nem roxfortosok lettek. Külföldi iskolákban tanulnak tovább.

Nagyon boldog volt, hogy két barátot is sikerült szereznie magának. Már most eldöntötte, hogy nem fog nekik szólni a milétérõl. Egyenlõre még nem. Elõször meg kell ismernie õket. És majd csak akkor szól nekik, ha úgy érzi, nem fognak emiatt elfordulni tõle – mint a többiek.

Ekkor ismét kinyílt a fülkéjük ajtaja.

- Öh… hello – cincogta egy nagyon alacsony, tömzsi fiú. – Peter vagyok. Bejöhetek?

- Persze – bólintott Remus.

És ekkor, hat év után elõször, végre elmosolyodott.

~* VÉGE *~