Író: Deville (deville@skizo.hu)

Jogok: Rowlingé meg az enyémek

Rating: PG-13

Történet: Lucius Malfoy levelet kap Azkabanban

Megjegyzés: Ha igen jókedvû vagy és nem szeretnéd letörni, nem ajánlom.

Fagyos könnycseppek

Csak az elõtte lévõ feladatra koncentrált. Elhatározta, hogy most az egyszer nem hagyja, hogy megalázzák. Körültekintõen fürkészte a levegõt, célpontját keresve.

Draco olyan elszántan kereste a cikeszt, mint még soha. Szinte süvített a levegõben a Tûzvillám második kiadásával, amit még ötödévesen az apja vett neki és csapatának. Az apja, akire világéletében büszke volt, kinek, ha már csak a nevét említették, hevesebben dobogott a szíve. Az apja, akinek most Azkaban hideg falai közt kell szenvednie. Mindezt az átkozott Potter miatt.

Fûtötte a bosszúvágy. Meg akarta torolni azt, amit az õ családjával merészelt tenni. Az ellen, akit a világ varázslótársadalma által messiási tisztelet övez. Nem érdemel semmi ilyesmit, gondolta.

Miatta megannyi gyalázkodó levelet, szitokszavat kell elviselnie neki és anyjának. Pedig mindösszesen egyetlen tettük, hogy a család részei. Igaz, nem ártatlan bárányok, de Draco Malfoy nem Lucius.

Észrevette, hogy ellenfele elindult szélsebesen egy bizonyos irány felé. Rögtön üldözõbe vette. Pillanatok alatt csökkent köztük mindenféle távolság. Már csak néhány méter hiányzott. Végül a Griffendéles fogó mellé ért.

Ebben a pillanatban nem érdekelte semmi. Pont Dean Thomas kommentárja tudta a legkevésbé, aki megannyi káromkodással kísérve gyalázta az egyik terelõjüket. Csak az, hogy megalázza Harry Pottert. Hogy végre õ kapja el a cikeszt. Hogy õt ünnepeljék.

Hirtelen Harry hatalmas erõvel meglökte Malfoyt. Olyannyira meglepte ez a lépés, hogy majdnem leesett a seprûjérõl. Csak erõs tartásának köszönhette, hogy meg bírt maradni. Bosszúból õ is egy hatalmasat taszított a fiún.

-Potter, te barom! – erre még egyszer meglökte – Meg akarsz ölni?

-Te keresed a bajt! – válaszolta flegmán Harry, majd újra meglökte a fiút, habár igen csekély erõvel.

Ez nagyon nem esett jól neki. Viszont az sem volt elhanyagolható pont, hogy a kis sárga labda ott volt az orruk elõtt. Mind a ketten kinyújtották a kezüket. Tudták, hogy ez most vehetõ párbajnak, kinek-kinek a becsületére.

S megtörtént a csoda: Draco érezte, hogy a két kis verdesõ szárny az õ tenyerét csapkodja. Hihetetlen boldogságot érzett. Ujjongani tudott volna örömében.

-Draco, vigyázz! – hallatszott egy kiáltás. Ám hiába: az illetõ elkésett.

*

-Lucius Malfoy! – hallatszott a rideg, rekedtes kiáltás.

Azkaban falai között, egy cella mélyén megmozdult valami. Egész pontosan valaki. Valaha dicsõ arisztokrata volt. Most megtört ember, a saját sötétsége által kínozva.

Kinyújtotta a jobb kezét. Az árnyékból egy foszladozó rabruha és egy test kúszott szépen-lassan kifelé.

-Levele érkezett! Habár alig hiszem, hogy el is fogja tudni olvasni. – erre az árnyék hideg kacajt hallatott. A rácson bedobott valamit, ami leginkább levélre hasonlított.

A kezek mohón kaptak utána. Végre egy információ a külvilágból, gondolta valahol legbelül. Ám, amint megpillantotta rajta a pecsétet, egész testébõl remegni kezdett. Ez az, amire soha sem gondolt, amitõl a lehetõ legjobban félt: fekete pecsétes levelet kapott. Roxfort címerével. Gondosan meg volt címezve a levél is, szinte a sors iróniáját sugallta:

Ujjaival elmorzsolta a pecsétet. Egyetlen, durva mozdulattal felnyitotta. Félve olvasott el minden egyes betût.

-Ezek nevezik magukat varázslóknak! – csak igen halkan tudta ezt kimondani, ugyanis hangja berekedt az ódon falak közt. Egész elméjét elárasztotta a düh. Ám ez csak keserves düh volt. Összegyûrte a levelet és a sarokba hajította.

Hirtelen megpattant benne valami. Évek visszafogott bánata lassanként lerakódott benne, s most, mint vajúdó vulkán, tört elõ belõle. A fagyos könnycseppek lassanként kopogtak a cella hideg padlóján.