Régi Dallam

Lassan haladt az utcán elõre, nem nézett se jobbra, se balra. Gondolataiba merülve ment, nem is nézet mit csinál. Egyvalamin járt az esze. Egyvalakin. Valakin, akit öt éve nem látott, de hiánya eddig is minden percben kínozta. De most, hogy a fülébe jutott fél éve a híre… nem akarta elhinni. Nem tudta elhinni, hogy meghalt. Draco nem halhatott meg, hiszen erõs volt, és sose ellenkezett a Nagyúrral. De most, hogy Hermione benne volt a Rendben, hamar eljutottak hozzá a hírek. Elõbb, mint ahogy megjelent az újságokban, õ szinte azonnal tudta. Épp õ volt szolgálatban, mikor egy hírszerzõjük jelentette. Harry és Ron nem értette, miért döbbent le ennyire a hírtõl, hiszen nem is tudhatták.

Nem zavarta az utcán utána szóló emberek dühös kiáltásai, se az, hogy nem tudja, már merre megy, egyet akart. Látni az elvesztett szerelmét. A könnyek lassan peregtek le az arcán, míg elért egy parkba. Ott eszébe jutott elvesztett szerelmével töltött minden pillanata, ami még jobban elszorította szívét. Hányszor sétáltak ebben a parkban. Draco nem szerette, mindig dühöngött, ha ide hurcoltam. A gondolatra önkéntelen is elmosolyodott, de könnyei továbbra is folytak le az arcán. Úgy döntött átmegy a parkon, és közbe halkan dúdolt egy dalt, amit még elvesztett kedvese tanított neki.

- Hermione! Te vagy? – halotta a suttogást egy mélyen zengõ kellemes hangon. Oldalra kapta a fejét, és hallotta, hogy egy sûrû bokorcsoportból szólnak felé. Tett egy óvatos lépést a bokor felé, de mugli ruhája zsebében megfogta a pálcáját.

- Ki az? – szólt vissza gyanakvón, de nem érkezett válasz. Úgy döntött, hogy odamegy, kideríti ki az. Lassan a bokrokhoz sétált, és fél kezével félretolta az egyik ágat. A kis hely helyett, amit a bokrok önmaguktól hagytak volna, egy majdnem lakás méretû helyiséget látott, falakkal körülvéve, és szépen berendezve. Az egyik széken ott ült a kámzsás alak, és maga elé meredt.

- Rég láttalak – mondta kissé rekedtes hangon az idegen, de Hermione tudta már, kit rejt a csuklya, azonban elhinni nem merte.

- Draco… - suttogta Hermione elfúló hangon – te …

- Meghaltam? Hát igen… majdnem… - de csak az asztalhoz beszélt, nem nézett a nõre.

- De hát hogyan? És miért nem kerestél? – mondta Hermione mostmár inkább dühösen. Becsapva érezte magát, és megalázva. Miért nem kereste õt a férfi, és miért keltették halálhírét, ha minden kétséget kizáróan él?

- Apám mentett meg… Nem is tudtam, hogy szeret. Hm. De mindegy. Egy elég húzós csatám volt és hát, nem szerepeltem valami fényesen. De akkor apám megmentett, és elrejtett itt, hogy a Nagyúr ne találjon meg.

- De miért kellett bujdokolnod? Egy kudarc nem a világ.

- Oh. Naiv vagy, édesem. Egy kudarc nem a világ, csak a Nagyúrnak. De nem csak azért. Nem kell a Nagyúrnak egy ilyen szolga. Mire lennék én jó.

- Milyen vagy te?

- Hát… – miközben ezt mondta, levette a csuklyát a fejérõl, majd felemelte tekintetét – vak.

A nõ belenézett a pupillanélküli szürke szembe, és a szíve elszorult a látványtól. Az arc minden egyes porcikája olyan volt, mint amiket öt éve látott, talán csak egy leheletnyivel lehet férfiasabb. De a szeme, ami egykor jeges hidegen csillogott, mégis tele volt érzelemmel, most szürkén ásított. Mégis, megdobbant a szíve, és olyan érzés lett úrrá rajta, mint mikor a kiskamaszok elõször érzik a szerelmet…

- Hiányoztál. Nagyon – csak ennyit tudott mondani.

- Te is. Minden percben, de apám nem engedte, hogy írjak neked. A halottak nem írnak levelet.

- De mért kellett ez a halál história? Nagyon sokat szenvedtem miatta.

- Gondolod a Nagyúr életben hagyott volna? Legalább fél éve itt gubbasztok, de mindig csak rád gondoltam. Csak arra vártam, hogy átmenj ezen a parkon, és meghalljam a hangod. Szeretem hallani a hangod.

Hermione erõtlenül elmosolyodott, és könnyek gördültek le az arcán a megkönnyebbüléstõl. Közelebb lépett a férfihoz, aki ekkora már felállt ültébõl, és az asztal szélébe kapaszkodva akart elindulni szerelme felé, de arcán a tehetetlenség tükrözõdött, és az, hogy számára kevesebb dolog elviselhetetlenebb.

A lány megfogta a férfi kezét az arcához emelte és belehajtotta az ismerõs tenyérbe a fejét.

Draco másik kezével lassan simította végig az ismerõs-ismeretlen arcot, újra érezni akarta minden milliméterét a szeretett arcának. Ha máshogy nem, a kezével. Látta a kezével a szép vonású szemet, a puha szájat, a könnyektõl nedves arcot, és fejét is lassan a nõ arcához emelte. Elõször egy puszit adott az arcára, érezte szájában a könnyek sós ízét, majd mohón a szájához kapott és olyan kiéhezett szenvedéllyel csókolta a lányt, hogy Hermione ijedtében elkapta a fejét. De a kétségei csak egy pillanatig tartottak, mikor belenézett Draco arcába, minden kétsége elmúlt. Miután megnyugodott, az õ ajka tapadt a férfiéra, akinek a keze már a lány testét tanulmányozta, látta, érezte. Végigsimított a derekán, a fenekén, a mellein, és lassú mozdulattal kezdte lefejteni a ruhákat róla. A lány az asztaltól nem messze lévõ ágyhoz vezette a vak férfit, miközben folyamatosan csókolta az arcát, a nyakát, a vállát, és lassan eldõltek az ágyon…

Másnap reggel a kis lakásban ébredt, Draco mellett. Így, hogy csukva volt a férfi szeme, egy pillanatig úgy érezte, nem változott semmi. De rájött, az se zavarja, hogy szerelme megvakult. Hisz attól nem lett rossz ember, sõt… jobban szereti, mint eddig.

Nézte a szerelmét, milyen békésen alszik, egész, míg fel nem ébredt. Akkor Draco kinyitotta szemét, és kérdezte:

- Hermione! – hangja kétségbeesetten csengett, mintha attól félne, amit átélt csak egy álom volt. – Hermione!

- Itt vagyok! – mondta a lány derûsen és egy csókot nyomott szerelme szájára. Az utánakapott szájával, de a lány már felállt.

- Most elmész?

- Muszáj.

- De…

- Visszajövök. Este. Ígérem.

- Hermione! - mondta Draco, de a lány addigra már kilépett a bokor-házból, és egy régi dallamot dudorászva továbbment a parkon át.