Új családtag

Felébredtem. Átlagos reggel volt. Fölvettem egy köpenyt. Bementem a konyhába, fõzni egy teát. Csak angolosan. Úgy szerettem mindig is: tejjel, három cukorral. Indiából importált, fekete.

Leültem az asztalhoz, elkezdtem kortyolgatni. Áthatott a melege. Izzadnom kellett tõle. Ugyanakkor kellemes érzés volt számomra. Nem fáztam egyáltalán, kitisztította a légútjaimat.

Majd elmentem zuhanyozni. A vízcseppek és a tusfürdõ szinte masszírozott. A reggeli felfrissülés megtörtént.

Miután lezuhanyoztam magamról minden koszt, megtörülköztem. A tükör elõtt megborotválkoztam, alulról felfelé, húzó mozdulatokkal. Majd after shave-vel tökéletesítettem, hogy kellemes illatú legyen a bõröm.

Befújtam magam dezodorral, aztán megmostam a fogam. Végre-valahára kész vagyok erre a napra is.

Végül kiválasztottam a mai ruhát: egy kockás inget, egy farmernadrágot, egy csíkos boxeralsót, egy sportzoknit és egy sportcipõt. Kinyújtóztattam a tagjaimat, lengettem a fejemmel egy szinten a karomat.

Megnéztem magam a tükör elõtt. Tökéletes voltam. Mivel aznap hétvége volt, tehát munkaszünet, nyugodtan maradhattam otthon. A rendelõ megvárt. Kisétáltam a házból a kertbe, megnézni, érkezett-e ma posta. Csak egy kis gyufás skatulyát láttam. Eléggé rondán nézett ki, de kivettem. Úgy éreztem, mintha lenne benne valami nehezebb dolog. Megráztam, s egyértelmûvé vált.

Kihúztam. Amit benne láttam, attól elszörnyedtem: EGY EMBERI UJJ!!!

Rögtön eldobtam, jó messzire, át a szomszédba, gondolkodás nélkül. Nem akartam, hogy egy levágott testrész díszelegjen a házamban. A kertben elhánytam magam, émelyegtem, majd végre eltántorogva odáig, leültem az ajtó elõtti lépcsõre.

Azon gondolkodtam, vajon ki küldhetett nekem ilyet? Ki lehetett ilyen módon beteg? Valaki fenyegetni akar? Vagy esetleg szórakozó utcagyerekek? Fogalmam sincs…

Majd a fejemre esett egy levél. Nem tudom, honnan jöhetett. De azért megnéztem. A házam fölött egy sólyom repkedett.

A levélben ez állt:

Nem értettem. Valaki szórakozik? Vagy a képzelet játszik velem? Fogalmam se volt. Már semmirõl se volt.

Csak ültem és bámultam magam elé a meghökkentségtõl. Megtöröltem a számat. Ideje lett volna kiöblítenem.

Bementem a fürdõszobába. Hirtelen, mintha karikássá váltak volna a szemeim, de lehet, hogy csak képzelõdtem. Amikor fölkeltem, még minden rendben volt. Kinyitottam a csapot. Jéghidegreállítottam, hátha attól felfrissülök. Elkezdtem mosni az arcomat. Teletöltöttem a számat vízzel, gargalizáltam egyet, majd kiköptem. Majd újra megtettem. És újra.

A szám kicserepesedett. Gyorsan fogtam egy szõlõzsírt és végighúztam ajkaimon. Összedörzsöltem õket. Most már jobban éreztem magam egy kicsivel.

Kimentem az elõszobába. Valami más volt. Nagyon más.

Valaki állt ott. Furcsa volt. Fekete köpeny volt rajta. Alacsony termetû volt. Vigyorgott.

A kezében volt a skatulya. Szóval õ szórakozik velem.

-Ki maga, és mit keres itt? – ez a kérdés bukott ki belõlem. Furcsálltam, miért jön be valaki a házamba kérdezés nélkül, s miért fog egy pálcikát rám. Ezen nekem röhögnöm kellett. Egy ember egy levágott testrésszel ijesztget, utána egy hülye köpenyben ezzel az izével. Úgy fogta, mintha fegyvert tartott volna a kezében.

-Én a maga helyében ezt sürgõsen abbahagynám. – váltott át hirtelen az arckifejezése – Még bántódása esik.

Hiába, nem tudtam magam visszafogni. Ez tényleg egy beteg ember. Röhögésem átváltott hörgésbe.

Nem tudtam egy szót sem kinyögni. Ez láthatóan idegesítette az alakot. Feje elvörösödött, akár egy politikusnak. Majd felkiáltott, rám fogva “fegyverét”.

-Imperio!

Hirtelen szabadnak éreztem magam. Mintha kiléptem volna a testembõl. Biztosan valami drog jött elõ a pálcájából. Szinte szárnyalni tudtam volna. S el is szálltam volna abban a pillanatban, ha egy parancsoló hang nem szólal meg a fejemben:

-Most azonnal lenyugodsz és engedelmeskedsz nekem! Ülj le a földre!

Én pedig készségesen megtettem. Mintha nem is én tenném ezt, hanem valaki bennem. Majd az érzés hirtelen megszûnt.

Kényelmetlenül éreztem magam így, a földön ülve. Zavart, hogy fölöttem állt. Bár nem sokkal. Próbáltam fölállni, de õ újra rám fogta a “drogpálcikát”. Visszariadtam. Inkább a helyemen maradtam.

-Nos, mint látja, én nem vagyok a maga megszokott világában hétköznapi.

-Hát, aki így öltözködik, ráadásul levágott ujjakkal sokkol engem, kétlem. Melyik elmegyógyintézetbõl szabadult?

Éreztem, hogy ezt nem kellett volna, de most már túl késõ volt. Nyeltem egyet.

-Maga talán egy kissé túlfeszíti a húrt.

-Továbbra sem válaszolt a kérdésemre. – tetõztem tovább a hangulatot.

-Miféle kérdésre?

-Arra, hogy ki maga és mit keres itt.

-Az életének a megkeserítõje.

-Pompás. – csaptam össze a tenyeremet. Szórakoztatni akar.

-Maga továbbra sem vesz komolyan. Higgye el, majd fog. Hogy van a kedves felesége?

Ez a kérdés föl sem merült bennem. Hogy felejthettem el õt? Ez nem lehet igaz!

-Maga aztán igazán feledékeny. Talán nem figyelt föl arra, hogy nem jött haza? Pedig elõfordulnak az ilyen véletlenek. Esetleg eltéved, elrabolják…

-Adja vissza nekem!

Elvigyorodott. Tudta, hogy õvele a markában tart.

-Sajnos nem tehetem. Még. Holnap visszakapja. Majd még egy ajándékot is fog kapni tõlem. Csak várjon türelmesen.

-Mit akar tõlem?

-Be akarok férkõzni a családjukba. Ott akarok lenni minden pillanatban. Azt akarom, hogy a kéznyomom mindig ott legyen.

Elkeseredtem. Ez az ember tényleg õrült volt. Elrabolta a feleségemet. Ijesztgetett. Befolyásolt. Be akart férkõzni a családomba.

-Miért pont én? – kérdeztem, immár elkeseredve.

-Folyton csak ezt tudják kérdezni az emberek. Mit, hogyan, miért pont õk? Én meg nagyvonalúan válaszolok: csak!

-Kérem, ne tegye! – nem tudom, mit, csak mondanom kellett valamit. Akármit.

-Ezzel sajnos már elkésett. Megtettem. S újra megteszem, ha kedvem van hozzá. De ne aggódjon. Holnap minden a régi lesz. Legalábbis majdnem. – erre mosolyra húzódott a szája.

De nem az a szelíd mosoly volt az. Sokkal inkább ijesztõ. Mintha benne rejlett volna a világ minden gonoszsága. Szinte kétségem sem volt felõle. Mintha maga a Sátán állna elõttem, teljes pompájában. Istenem, kérlek, ne tedd ezt velem!

-Most nyilván azt gondolja, hogy a Sátán kopogtatott az ajtaján. Nos, ebben van egy kis igazság, de én a jobbik gonosz vagyok. Inkább Júdás. De igazából csak egy varázsló.

-Mirõl beszél?

-Jól hallotta ezt a szót: varázsló. Peter Pettigrew, hogy pontosabban mondjam. Sosem fogja elfelejteni ezt a nevet. Ám egy muglinak ezt megérteni túl magas.

Nem értettem, mirõl beszélt.

-Mit jelent az, hogy mugli?

-Az, ami te vagy: alsóbbrendû emberi lény. Lenézem a fajtádat. Mindenféle mágiától megijedtek, sikoltozva menekültök, majd kivégzitek azt, aki gyanúba keveredik. Nos: vádad nem alaptalan. Tõlem félned kell.

Én bolondultam meg? Vagy õ? Vagy esetleg minden? Miféle összeesküvés játszott össze ellenem?

-Kímélje meg az életem és a feleségemét, utána azt tesz, amit akar!

-Látom, végre rátért a lényegre, de errõl már beszéltem. Sosem beszélhetnek rólam senkinek. Még a gyereknek sem.

-Milyen gyereknek? – kérdeztem, de ekkor hirtelen minden összeállt. Elrabolta a feleségem, beférkõzik a családomba. Mérgem határtalan lett.

-Mocsok! – ordítottam fel, majd nekiugrottam. Illetve neki akartam, de csak a levegõt markolásztam. Dühömben a levegõt kezdtem el bokszolni. Fújtattam, lila köd terült el az agyamban. Hogy merte?

-Petrificius totalus!

Éreztem, hogy megdermedek. A hátamra estem. Nagyon fájt a földdel való érintkezés. Csak elõrefele tudtam nézni. Hirtelen fölém állt.

-Legyõztelek. Hogy tudtalak? Pedig nincs ebben semmi különleges. Az erõsebb gyõz. Az élet manapság olcsó. Nos, akkor tisztázzuk: igen, megerõszakoltam a feleségedet. De ez ellen nem tudsz mit tenni. A gyereked varázsló lesz. Sosem beszélhettek arról, hogy én vagyok az apja. Abban a tudatban kell felnõnie, hogy alantas családból származik, s késõbb szerez tudomást a képességérõl. Ha kiderül, te úgy teszel, mintha sosem remélted volna. Meglátod, sokkal jobb lesz így neked. Ha esetleg megtudom, hogy beszéltél róla, mind halottak lesztek. S az egész rokonságod veled együtt. De elõbb-utóbb a te idõd is leáldozik, akármit tesztek is. Ha baja esik a gyereknek, szintén kiirtom írmagjáig veled együtt a rokonságod. Megértettük egymást?

Én csak pislogtam kettõt, jelezve, hogy megértettem. Ugyanakkor forrt bennem a düh, s úrrá lett rajtam a meglepõdöttség is egyszerre. Ha errõl beszélnénk, úgyis bolondnak néznének minket. Egyszerûen megpróbáltam elfelejteni ezt a kis incidenst.

-Most feloldozlak. De ne támadj nekem, mert legközelebb megbánod.

A pálcát felém fordította. Mormogott valamit, de nem vettem ki tisztán. Ekkor hirtelen szabad érzés lett rajtam úrrá. Újra tudtam mozgatni tagjaimat. Elkezdtem dörzsölgetni a karjaimat.Õ meg egy pukkanással eltûnt.

*

Nem voltam boldog. Pedig annak kellett volna lennem. Hiszen egy új családtag születik. Csak mintha nem lett volna az enyém. Álltam a szülõszoba elõtt és figyeltem.

Meg lesz még a bosszúm. Ebben az életben.

Nyomott hangulat telepedett rám. A mai naptól kezdve már semmi sem a régi. Pedig már hónapok óta semmi sem volt ugyanaz.

Aztán a kis csöppség megszületett. Még igazán nem hasonlított egy igazi kisbaba eszményképéhez. Elvágták a köldökzsinórt és megmosták õt. Bebugyolálták, majd odaadták a feleségem kezébe. Én is bementem. Ott kellett lennem.

-Kislányunk született. – még mosolygott is hozzá. Látszott, hogy kimerült a szüléstõl. Pedig õ is tudta, hogy sosem lesz igazi családtag.

Én is, kénytelen-kelletlen, de elmosolyodtam. Hiába, ha egy baba a világra kerül, még a legszõrösebb szívûek is meghatódnak. Van bennük valami különleges.

A kicsi életének elsõ szoptatására került sor. Még segíteni kellett neki egy kicsit, de egyáltalán nem tûnt betegesnek.

A szülést levezetõ nõvér odasétált hozzánk, majd megkérdezte:

-Mi lesz a neve a csöppségnek?

Feleségem még egy kicsit gondolkodott. Majd nekem eszembe jutott valami. Ez tökéletes lesz, gondoltam. Leintettem õt, s gyorsan válaszoltam.

-Hermione. Hermione Granger.