Kicsi ember

(e-mail: avednay@freemail.hu)

Disclaimer: A Harry Potter- univerzumot Ms. J. K. Rowling alkotta meg. Én csupán kölcsönveszem a szereplõit, és ezzel semmiféle hátsó szándékom nincsen.

Korhatár: PG

Megjegyzés: A novellát a Harmincéves vagyok címû musical egyik dalának sorai ihlették. Köszönet érte! J

Ajánlás: Legkedvesebb filozófuspartneremnek, Asd- nek. J

*******

Lassan úgy érzem, nem marad belõlem semmi.

Sokszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy vajon hol kezdõdik az ember? Hol van a lényünk igazi lényege? S hol vannak azok a tulajdonságaink, amelyeket barátunk, környezetünk, kedvesünk alakít ki bennünk? Egyáltalán: el lehet különíteni a kettõt? Mit ér az ember csupasz lényege a burok nélkül, amelyet emberi kapcsolataink fonnak körénk? És a legsúlyosabb kérdés: mi lesz az emberbõl, ha lefoszlik róla ez a burok? Mert valahányszor elveszítünk valakit, elveszik egy darab ebbõl a burokból is. Mi van, ha valaki elveszít mindenkit, aki fontos a számára? Megmarad vajon a lényege? Nem… lehetetlen, hogy a burok nélkül ép maradjon a belsõ.

Én elvesztettem mindenkit. Mindenkit, aki számított. A nevem Remus Jeremiah Lupin. Második keresztnevem azt jelenti: “az Úr majd fölemel”. Ezt még Asenath- tõl hallottam. (Drága Asenath! Merre járhatsz most?) De úgy érzem, az Úr ehelyett inkább elhagyott, hiszen elszakított tõlem mindenkit, akit szerettem. Nem tudom, mivel szolgáltam rá. Én mindent megpróbáltam. Mégis elhagyott mindenki, s mindenki vitt belõlem egy darabot. Szép lassan elfogyott a burok, és most itt állok csupaszon és üresen. A burok nélkül nincs bennem semmi, semmi…

Elõször az apám ment el.

Cornelius Lupin, elismert, köztiszteletben álló vadfékezõ. Bizony, vadõr volt. Az volt a feladata, hogy a veszélyes bestiákat megfékezze, mielõtt kárt tennének egy mugliban, vagy egy ügyetlenebb varázslóban. Micsoda kegyetlen iróniája a sorsnak, hogy az egyetlen fia éppolyan bestiává vált, mint amilyenekkel nap mint nap meggyûlt a baja! Persze a világért sem éreztette volna velem, hogy mennyi szenvedést okozott neki a betegségem, ó nem! Milyen büszke volt rám, amikor végül is felvettek a Roxfortba! Aztán egy napon egy megvadult sárkányhoz hívták. Hebridai fekete volt, azt mondták. Majdnem eltaposott egy kóbor muglit a skót felföldön. Apám ért oda legelõször, és sikerült elvonnia a sárkány figyelmét a mugliról. De egyedül nem boldogult a bestiával. Mire a MacFusty klán tagjai, a hebridai vadõrök odaértek, apám halott volt. A mugli megmenekült. Anyámmal sosem tudtuk meg, hogy miért maradt alul apa a küzdelemben. Százszor, ezerszer került már hasonló helyzetbe. Anyám egyetlen perc alatt legalább húsz évet öregedett. A veszteségünket soha semmi nem tudta enyhíteni. Apám magával vitte a biztonságos gyerekkort, magával vitte az erdei kóborlásokat, és magával vitte anyám szemének a csillogását is. Csak a varázslények iránti érdeklõdésem maradt meg, és a vágy, hogy olyan tisztán éljek, mint õ.

James és Lily volt a következõ.

Diákkorom legjobb barátai, az elsõk, akik elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. A kalandvágyó, minden csínyre kapható James, és a tûzrõlpattant, éles nyelvû Lily. Milyen szépek voltak együtt! Kemény csatákat vívtak meg egymásért- egymással. De mind tudtuk, hogy õk ketten összetartoznak. Összetartoztak, ahogy késõbb Asenath és én. James egyedül Lily kedvéért olvasztotta le magáról a kivagyiság mázát, és Lily egyedül James kedvéért tûrte, hogy megoltalmazzák. Csupa élet és izgalom volt velük a Roxfort, második otthonommá váló alma materom. Vigyáztunk egymásra a Roxfort után is, azokban az idõkben, amikor a legnehezebb volt embernek maradni. De nem eléggé. Egyetlen éjszaka alatt vége lett mindennek. James magával vitte ifjúságom bolondságát, vidám felelõtlenségét; Lily pedig a szelídségét és a báját. Magamhoz vettem volna árva kicsinyüket, ha a betegségem nem tette volna lehetetlenné. Ekkor kellett elõször szembesülnöm azzal is, hogy alkalmatlan vagyok az apaságra, családalapításra. Hirtelen minden összeomlott: négy jó barátból nem maradt egy sem. Nélkülük kellett nekivágnom a világnak, és a rám zuhanó fájdalom miatt eszembe se jutott, hogy ez milyen nehéz lesz.

Anya, drága anya!

Mennyi fájdalmat képes elviselni egy emberi szív? Az anyák szíve bír a legkülönösebb varázserõvel: minél több bánat nyomja, annál erõsebb és elszántabb lesz. Édesanyám szívét rengeteg szomorúság sújtotta, mégis csordultig volt szeretettel. Apa nélkül csak árnyéka volt önmagának, de kétszeresen is elhalmozott a szeretetével. Hány és hány könnycseppet hullajtott értem! Beteg, boldogtalan fiáért, akit csak sodort ide-oda az élet. Voldemort bukása után a varázslótársadalom ha lehet, még több elõítélettel viseltetett a vérfarkasok iránt. Egyetlen munkámat sem tudtam megtartani két hónapnál tovább. Mennyit hazudtunk egymásnak! Azt hazudtuk, egyszer majd minden jó lesz. Anya… úgy védelmeztél, mint egy igazi nõstényfarkas. Amíg csak tehetted. De egyre betegebb lettél, és az én helyzetem sem javult jottányit sem. A ravatalodnál már nem áltattam magam tovább. Én vittelek a sírba, tudom. És apa hiánya. Királyi palotát érdemeltél volna a nincstelenség helyett, gondtalan öregséget a korai özvegység helyett, egészséges, boldog gyermekeket helyettem. Tiéd volt az elsõ mosolyom, és te törölted le az elsõ könnyemet. Neked súgtam az elsõ szavamat. A te öledbe kapaszkodtam, amikor felkelt a hold, és a te karod ringatta el a félelmeimet. De elmentél te is. Elmentél, és magaddal vitted a szemed gyöngéd simogatását; s a karod menedékét- az egyetlen puha fészket, amely mindig visszavárt. Magaddal vitted az otthon melegét, és nekem nem maradt semmim. Elkezdõdött kóbor, gyökértelen életem, amelyben nem számíthattam többé senki gondoskodására.

Asenath… édes, csodálatos feleségem!

Mikor elindultam tanítani Új-Angliába, eszembe se jutott, hogy ott, az isten háta mögött olyan boldogságra lelek, amelyben az ember csak álmában reménykedhet. Õ lett a boldogságom, otthonom, oltalmazóm. Hol járhatsz most, én egyetlen asszonyom? Tán rám se ismernél, úgy megöregedtem. Alig voltam huszonöt éves, amikor õszülni kezdett a hajam. A tiéd koromfekete volt. Hányszor néztem gyönyörködve, amint belekap a szél!

-Ne félj a holdtól, Remus!- mondtad egyszer. –Elválaszthat az emberektõl, a munkádtól, a megélhetéstõl, de tõlem nem választhat el soha!

És amíg fogtad a kezemet, csakugyan nem féltem semmitõl. Az enyém voltál, és én a tiéd- másra nem is volt szükségünk. Aztán vége lett. Mint mindennek, ami szép és jó volt az életemben. A hold nem tudott elválasztani minket, de Asenath apjának sikerült. Átkot mondott ránk, mielõtt pokolra szállt a lelke (mert annak a vén sátánnak csakis oda szállhatott), és elveszítettük egymást. De nem tudom megtörni az átkot, hisz nem tudom mi állt benne pontosan… Asenath. Úgy vágyom rá, mint senki másra. Bejártam a világot, hogy megtaláljam, de nem leltem sehol. Tudom, hogy õ is kóborol –lassan már tíz éve-, és keres engem. Eladnám a lelkem, hogy újra találkozzunk- akár egyetlen percre. Ó, ha csak egyetlen percig újra a karomban tarthatnám! Ha még egyszer rám mosolyognának azok a riadt kék szemek! Nem mondogattuk egymásnak folyton, hogy “szeretlek”. Nem kellett kimondanunk, hiszen benne volt minden pillantásunkban, minden érintésünkben. És most, hogy Asenath nincs velem, úgy szeretném kimondani… De elveszett õ is. Elveszett, és magával vitte a szívem dobbanását. Nélküle újra otthon nélkül kóborlok. Újra fenyegetõ a hold. És lassan elkorhad a szívem.

Tegnap pedig Sirius.

Drága, vadóc Sirius! Még fel sem fogtam igazán. Az egyik percben még itt van, teli tûzzel és indulatokkal, a másikban meg… Hogy történhet meg ilyen szörnyûség olyan fiatal, életteli, szeretnivaló emberekkel, mint Sirius, James, Lily… Megint az az érzés, mint amikor elvitték Azkabanba. A magány érzése. De akkor megmaradt a haragom, törtem- zúztam. Most csak ülök itt fásultan, és bámulom az üres kandallót ebben az elátkozott házban. Hogy gyûlölte Sirius! Nem is csoda. Persze a világért sem mutatta ki, hogy belül milyen sebezhetõ. Én voltam az egyetlen ember, aki sírni látta. Amikor elszökött itthonról, nagyon keménynek és hányavetinek mutatta magát, különösen James elõtt. De egyszercsak kibukott belõle minden fájdalom és keserûség. Ketten voltunk. A válla rángásán láttam, hogy sír. Nem szóltunk semmit, csak megfogtam a vállát. Valami néma szövetség jött létre köztünk akkor: Sirius megértette, hogy én nem tartom gyengének, bármit is tesz; én pedig megismertem addig eltitkolt, szelídebb arcát. Azután gyakran fordult hozzám olyan problémával, amelyet James elõtt szégyellt. Sirius, barátom… Ellopták az egész életedet. Szeretnék most is üvölteni, törni-zúzni, de nem megy. Hiába állok bosszút érted, nem tudom visszaadni az elvesztegetett éveket. Te voltál az utolsó kapocs a múlthoz. Az utolsó, akibõl erõt merítettem. Tegnap te is elhagytál, és magaddal vitted az én életerõmet is. Nem hagytál hátra semmit, csak ezt az üres, nyomorult vázat, aki valaha Remus Jeremiah Lupin volt. És tovább kell mennem. Még egy kicsit.

Peter Pettigrew.

A hamis barát. Mivel érdemeltük ki, hogy elárulj minket, mondd? Ezt a kérdést még fel fogom tenni neked, ebben egészen biztos vagyok. És te válaszolni fogsz rá. Azután megöllek. Jamesért, Lilyért, Siriusért, és Harryért. Már csak ketten maradtunk. Harrytõl tudom, hogy ezüst kezet kaptál Voldemorttól… (Már az ezüst puszta gondolatára jeges hullám fut végig a gerincemen.) Azt is tudom, hogy nem véletlenül kaptad. Ez a sorsunk: a leszámolás. Számítotok rá, hogy most én veszem át a keresztapa szerepét Harry életében, és csak a holttestemen át juthattok el hozzá. Elég lesz bármilyen apró sebet ejtened rajtam a kezeddel, nem fog begyógyulni, elvérzek majd. De gyorsabb vagyok nálad, lesz alkalmam végezni veled, mielõtt meghalok. Így kell lennie.

Nem félek a haláltól. Hányszor eszembe jutott már, hogy… Hiszen olyan egyszerû volna: csak egy ezüst pisztolygolyó, és vége. De valami mindig visszatartott. Most már tovább kell mennem, tovább, amíg szemtõl szembe nem állunk majd, és Peter megmondja, miért tette. Aztán… jöhet a végsõ megnyugvás. Nem félek. Számomra a halál ismerõs lesz. Hisz ott van belõlem minden: magukkal vittek az elvesztett társak. Nincs veszítenivalóm. Ezen a világon üres vagyok, már nem is maradt belõlem semmi. Odaát visszakapom apa gondoskodását, anya odaadását, James komisz nevetését, Lily szelíd mosolyát, és Sirius tetterejét. Otthonos és megnyugtató lesz újra rátalálni a szeretteimre- s õbennük saját magamra.

Azt is tudom, ki lesz az utolsó gondolatom. Asenath… Az egyetlen, aki átírhatná a végzetemet. Ó, ha csak egyetlen percre láthatnálak! Vajon megérzed majd, ha már nem leszek? Még egy ideig ki kell tartanom. De olyan fáradt vagyok, szerelmem, olyan fáradt…