BEAVATÁSI CEREMÓNIA - HARRY

Cím: Beavatási ceremónia

Írta: Marlene

Visszajelzés: banana01@freemail.hu

Kategória: Dráma

Korhatár: Én nem szabnék neki, döntse el mindenki maga, hogy végig tud-e olvasni egy olyan jelenetet, ahol Harry a kínok kínját állja ki

Jogok: az enyémek

Írtam: 2004. február 14-én

Megjegyzés 1: Bár Valentin-napon írtam, nem lett szerelmes, kedves, vidám, Happy End-del végzõdõ.

Megjegyzés 2: Egy csomó dolgot pofonegyszerûen el lehetett volna intézni a novella történetében, de szerintem nem baj, ha egy novella bonyolult, és kegyetlen.

~*~*~*~

Karácsony van. Alig maradtak diákok a Roxfortban. Az egész iskolát átlengi a karácsonyi hangulat. Flitwick professzor gyönyörûen feldíszítette a nagyteremben a fenyõfákat. Mindegyiken arany- és ezüstdíszek pompáznak és gyertyák ezreinek finom illata járja át az ódon falakat, a folyosókon a festmények fölé pedig színes karácsonyi szalagok kerültek.

Mindenki boldog, egyedül én szomorkodom. Én vagyok az egyetlen, aki a Griffendélbõl itt maradt. Dumbledore tett róla, hogy mindenki más hazamenjen. Még Ronnak és Hermionénak se engedte meg, hogy maradjanak. Azt mondja, csak hátráltatnának, és megingatnának engem. Pedig szükségem van rájuk!

Hatalmas feladat elé nézek, melyre négy hónapom volt felkészülni. Ma este kell végrehajtanom munkámat. Le kell buktatnom a halálfalókat, és kézre kell adnom Voldemortot. Dumbledore-nak erre pompás ötlete támadt. El kell játszanom, hogy csalódtam benne és a Fõnix Rendjében, és hogy Voldemortnál keresek vigaszt. Másképp fogalmazva: eljátszom, hogy halálfaló akarok lenni.

Nagyon kockázatos feladatot kell végrehajtanom. Elég egy ici-pici hiba, pár másodperces késés, és nekem annyi – tényleg halálfalóvá válok.

Szóval most itt ülök a Mardekárosok klubhelyiségében, és Draco Malfoyra várok. Õ fog elvinni Voldemorthoz. Hónapokig kellett szervezkednem, mire végre sikerült elhitetnem vele, hogy tényleg halálfaló akarok lenni. A kedvéért még Ronnal és Hermionéval is látványosan “összevesztem”, hogy higgyen nekem. És íme, elértem célomat: mindjárt indulunk a beavatásomra.

Mrs Weasley persze foggal-körömmel védett. Még Dumbledore-ral is szembe szállt. A fejéhez vágta, hogy velem nem törõdik, hogy bármi áron véghez akarja vinni a célját, és nem érdekli, hogy ez akár egy tizenhét éves fiú életébe kerülhet… Én személy szerint egyetértek Mrs Weasleyvel. Én se pártolom az ötletét, viszont legalább belátom, hogy ez az egyetlen lehetõségünk legyõzni Voldemortot. Eljátszom elõtte a megbántott, csalódott szerencsétlent, és pont mielõtt rám raknák a Sötét Jegyet, a Rend csapata rájuk támad.

Persze Dumbledore is sokat szervezkedett. Mindenekelõtt felkérte Pitont, hogy próbáljon mindent kinyomozni a találkozó helyszínérõl, és idõpontjáról… Amint Draco elindul velem, és megérkezünk a találkozó helyszínére, Dumbledore riasztja a Sirius házában összegyûlt Rend-tagokat, és azon nyomban indulnak utánam. A sötétben megvárják a megfelelõ pillanatot, és ránk rontanak.

Amíg nem érnek oda, Piton fog vigyázni rám. Ha netán elkésnének, vagy valami másképp zajlana, mint ahogy kellene, értesíti Dumbledore-t. De megvédeni nem védhet meg, mert akkor nem csak én, hanem õ is leleplezõdik. És akkor mindketten meghalunk.

Nem tudom, mikor akar Malfoy végre elindulni velem. Percrõl percre idegesebb vagyok. Bevallom, rettegek attól, ami esetlegesen történhet velem. Ismét, immár ezredszer ismétlem át magamban a történetet, amit elõ kell adnom abban az esetben, ha Voldemort megkérdezi tõlem, miért akarok halálfaló lenni.

Dumbledore szerint nem fog visszautasítani. Kellek neki. Tudja, hogy ha ellene vagyok, akkor hatalmas veszélyben van. Viszont, ha átállok az õ oldalára, az egész világot az uralma alá hajthatja… Nagyon jól kell játszanom a szerepemet, ha nem akarom, hogy bárki rájöjjön, hogy csak kamu az egész.

Draco Malfoy szeptember óta tagja a halálfalók társaságának. Õ maga mondta el nekem egyik este, mikor beszélgettünk. Milyen furcsa… Beszélgettem Malfoyjal. Soha nem gondoltam, hogy ez megtörténhet… Egész jófej volt. Úgy értem, nem volt a hangjában az a lenézõ, fölényes modor, flegma stílus, amit már megszoktam, és vontatottan se beszélt. Azt hiszem, egész jól megvoltunk… Ron féltékenykedett is rá eleget. Alig bírtam elmagyarázni neki, hogy csak azért vagyok vele többet, mint a saját barátaimmal, mert “csalódtam bennük, és nála, Malfoynál keresek vigaszt…”.

Hirtelen feltárul az egyik kõfal, és Draco Malfoy lép be a klubhelyiségbe.

- Készen állsz? – kérdezi.

Bólintok. Pedig nem. Egyáltalán nem állok készen.

- Nyugodj meg – mondja nekem. – Ha a Nagyúr észreveszi, hogy ideges vagy, meg se fog hallgatni téged, hanem… Érted, ugye?

Persze! Persze hogy értem! Ha félek, meghalok! Pofonegyszerû!

- Kitaláltad, mit adsz zálogba Neki?

Ismét bólintok. Hangok már rég nem jönnek ki a torkomon. Csak azt remélem, Voldemort elõtt megered a nyelvem.

- Minden halálfaló ott lesz. A Nagyúr különleges bánásmódban akar részesíteni téged.

- Milyen kedves… - szorítom ki fogaim között.

Mintha Malfoy szája mosolyra húzódna. De lehet, hogy csak képzelõdöm, mert szánalmat és sajnálatot és felfedezek az arcán.

- Akkor induljunk.

Újabb bólintás. Felállok a karosszékbõl, melyben eddig ültem, és mely eddig oly kényelmes volt, mint még semmi más – annak ellenére, hogy kígyóbõr-huzat borítja, és jéghideg…

- Nem hozod a zálogot?

- De – felelem. – Csak… Egy titkot árulok el neki…

- Oh!

Dumbledore találta ki a zálogomat: ki kell adnom a Grimmauld tér 12-t. Fáj a szívem, hogy ezt meg kell tennem, hiszen ez Sirius háza, ráadásul a Fõnix Rendjének fõhadiszállása. Ezzel együtt Remus új otthona is…

A Rend-tagok persze már napokkal elõbb kiköltöztek. Siport is el kellett vinni onnan. Meg persze a festményeket. Nem kockáztathatunk – mi lesz, ha bármit kifecsegnek a Rendrõl? Fred és George jó nagy kupit csináltak – nagyon élvezték a dolgot -, hogy úgy tûnjön, kapkodva hagyták el a házat.

Kilépünk a klubhelyiség ajtaján. Megborzongok. A folyosón melegebb van, mint a teremben, ahonnan jövök…

Próbálok megnyugodni. Dumbledore tudja, hogy hová megyek. Nem fogja hagyni, hogy bántsanak. Minden rendben lesz.

- Harry – szólal meg hirtelen Malfoy. – Ne próbálj majd védekezni.

- Tessék? – kérdezek vissza döbbenten.

- Csak figyelmeztetlek. Ha hagyod magad, nem fog annyira fájni. Többet azonban nem mondhatok.

Mit jelenthet mindez? Mirõl beszél Malfoy? Mit kell ma este kibírnom? Se Piton, se Dumbledore nem mondott errõl semmit.

- Hová megyünk? – kérdezem. Hallom a saját hangomban csendülõ félelmet.

- Tudsz hoppanálni? – kérdez vissza Malfoy.

Bólintok.

- Akkor csak az iskolai birtokon kívülre. Az iskolán belül nem lehet se hoppanálni, se dehoppanálni… És nyugodj meg… A saját érdekedben.

Én viszont nem tudok megnyugodni. Hogy is kérheti ezt tõlem bárki is?!

- És ha Dumbledore meglát minket? – kérdezem még mindig riadtan.

A játék csak most kezdõdik. Hadd lássa Malfoy, hogy tartok tõle, hogy a professzor észrevesz minket.

- Nem fog meglátni. Tudok egy titkos utat.

Többet nem szólunk. Hallom kalapáló szívemet, miközben átvágunk a bejárati csarnokon. Érzem vérem vad lüktetését, mikor csöndben végigsietünk az iskola parkján. Próbálom uralni testem tehetetlen remegését, mikor megállunk a fúriafûz elõtt.

Úgy teszek, mintha fogalmam se lenne róla, hogy a fa tövébõl titkos alagút nyílik, és mikor Malfoy egy ággal megérinti a fa törzsén a görcsöt, igyekszem eljátszani, hogy meglepõdtem.

Percekig hangtalanul mászunk a nedves alagútban, mikor végre megszólalok.

- Hová vezet az alagút?

- A Szellemszállásra.

Mikor eljutunk az alagút végébe és belépünk a roskatag házba, Malfoy hirtelen felém fordul, és megragadja a vállaimat.

- Nyugi – mondja.

Kétségtelen, a szemeiben aggodalom szikráit vélem felfedezni.

- Nyugodj meg, különben nagyon meg fogsz fizetni a rémületedért.

Bólintok. Megpróbálok mély lélegzetet venni, de nem megy. Behunyom a szememet és próbálok ellazulni. Ez se sikerül. Mikor felnézek Dracóra (Te jó ég! Legalább hét-nyolc centivel magasabb nálam), nyugtalanságot fedezek föl a tekintetében.

- Aggódsz értem? – kérdezem elcsukló hangon.

Bólint, de hiába várok, nem szól többet. Szeretném megkérdezni, hogy miért félt, de tudom, hogy nem felelne.

- Nyugodj meg… - motyogja. – Ha bátran megállod a helyedet, hamar túl leszel az egészen. Akkor is ki kell állnod bizonyos dolgokat, de…

- Milyen dolgokat? – kérdezem rémülten.

Milyen dolgokat? – kérdezem magamtól. Piton nem mondott nekem errõl semmit! Azt mondta, hogy meg kell jelennem Voldemort elõtt, kérdez tõlem pár dolgot, és ha alkalmasnak talál rá, hogy halálfaló váljék belõlem, megpecsételi a karomat. De próbákról egy árva szót sem mondott!

- Nyugi… - motyogja még utoljára Malfoy.

Elenged, és elfordul tõlem.

- Készen állsz? – kérdezi.

Megragadja a karomat.

- Sajnálom, de te nem tudhatod, hová viszlek. Bízz meg bennem, és csak a Nagyúrra gondolj! Más meg se forduljon a fejedben!

Oh, igen! Ezt ismerem! Ha mondjuk arra gondolok, hogy “de jó lenne elmenni az Abszol útra”, akkor Malfoy hiába húz maga után a találkozó helyszínére, elválok tõle, és az Abszol úton kötök ki. Viszont ha Voldemortra gondolok, hoppanálás közben, anélkül, hogy tudnám, hol van, Dracóval együtt odakerülök hozzá.

- Rendben – bólintok.

Behunyom a szememet és magam elé képzelem Voldemrotot. A látvány szörnyû, de ki kell bírnom.

- Mire várunk? – kérdezem másodpercekkel késõbb, mikor még mindig a Szellemszálláson állunk. – Miért nem indulunk?

- Még nem izzott fel a Jegy – motyogja Malfoy.

Aztán hirtelen felszisszen, és én már tudom: eljött az idõ. Indulunk.

Hirtelen eltûnik a lábam alól a talaj, hogy aztán pár másodperc múlva ismét megjelenjen. Mikor kinyitom a szememet, egy sötét erdõ tisztásán találom magam. Itt nincsen hó. Ebbõl arra következtetek, hogy nagyon távol lehetünk a Roxforttól. Elõttem fekete alakokat pillantok meg. Sokkal, de sokkal többen vannak, mint amennyit képzeltem. Mikor negyedévben Voldemort feltámadt, még csak tíz-tizenöt halálfaló állt Voldemort mellett. De most… lehettek vagy ötvenen-hatvanan.

- Gyere… - suttogja Malfoy, és húzni kezd maga után.

Úgy érezem, mintha lábaimra tonnás súlyokat kötöttek volna. Alig bírom megmozdítani õket. Próbálok nyugodt lenni. Dumbledore már szólt a Rend-tagoknak. Mindjárt itt lesznek… Nincs mitõl félni…

Megpillantom Pitont. Bár próbálja titkolni, arcán aggodalmat vélek fölfedezni. Mitõl fél? Hiszen minden lépést pontosan tud, hacsak…

Nem! Abba még belegondolni is szörnyû.

- Lám, lám… - csendül egy fagyos hang a halálfalók mögött. Mindenki megdermed, és egy emberként fordul a rengeteg gyáva szolga az erdõ felé. Én is így teszek. – Látom, mindenki itt van.

A fák között egy ember alakja bontakozik ki. Felismerem… Voldemort az! Kétség se fér hozzá, nagyon megerõsödött. Bõre már nem volt lisztfehér, teste megerõsödött, de szemei még mindig vörösen ragyognak…

- Harry Potter – mondja jéghideg hangján.

A halálfalók kíváncsian összesúgnak, de a Nagyúr egyetlen pillanása elég ahhoz, hogy elhallgassanak, és körülálljanak minket: Voldemortot, Draco Malfoyt és engem.

A Nagyúr ránéz Malfoyra, aki erre elenged engem, és hátrálva beáll a kör egyetlen foghíjába, az apja mellé.

- No lám, mégiscsak eljöttél. Bevallom, nem nagyon reménykedtem benne – hangjában halvány gúnyt vélek felfedezni. – Mi szél hozott erre téged, Harry Potter?

- Halálfaló akarok lenni, uram – felelem erõs hangon. Draco figyelmeztetett, hogy az “uram”-ot soha ne hagyjam el a válaszaim végérõl.

Bevallom, féltem, hogy egy hang se fog kijönni a torkomon. Csodálkoztam, mikor hangom még csak meg se remeget.

- Csakugyan? – Voldemort úgy tett, mintha csak most tudta volna meg, mi a “legfõbb vágyam”. – És miért?

- Csalódtam Dumbledore-ban. Elárult engem. Hazudott – alig bírom kinyögni a szavakat. Nem akarom bemocskolni a professzor nevét. – És rájöttem, ki mellett van a helyem, uram.

- Igen? És szerinted ki mellett van a helyed?

- Melletted, uram.

- Hogy mondtad? – kérdez vissza, mintha nem hallaná a válaszomat.

Pedig hallja, hiszen itt ál, alig két méterre tõlem…

- Melletted, uram! – ismétlem meg olyan hangosan, hogy a fák némán engedve visszhangozzák.

- Tudtam, hogy egyszer belátod, kinek az oldalán van a helyed, Harry – kezdi mézes-mázos hangon a Nagyúr. – Látod? Olyannyira tisztellek, hogy különleges beavatásban részesítelek. Úgy gondoltam, érted érdemes többet áldozni kevéske idõmbõl, és megrendeztem neked a Beavatási Ceremóniát.

A halálfalók összesúgnak. Megriadok. Piton nem beszélt nekem errõl. Lehet, hogy õ se tudott róla?

- Meglepetésnek szántam – folytatja Voldemort. – Ezért csak a szervezõknek szóltam róla. Remélem, tetszik az ötlet, Harry.

- Természetesen, uram – felelem, bár fogalmam sincs, mire bólintok rá.

Voldemort arcán furcsa mosoly jelenik meg. Próbálok megnyugodni. Dumbledore már itt van. Biztosan itt van. Nem hagyja, hogy bántsanak.

- A Beavatási Ceremónia nagy-nagy elõnye, hogy már akkor kiderül, kinek mekkora a fájdalomtûrõ képessége. Ilyenkor mutathatja meg az ember igazán, mennyire erõs, bátor és kemény.

Nyelek egyet. Rosszat sejtek. Nagyon rosszat.

- A Ceremónia hagyományos része, hogy kissé… hogy is mondjam… Fizikai bántalmazásban részesítjük a résztvevõket. Ez estben téged.

Hallom, magam mögött a fû lágy zizegését, majd egy alak áll meg közvetlenül mögöttem.

- Piton segíteni fog mindkettõnknek, Harry – folytatja rideg, és furcsán kedves hangon Voldemort. – Add át a pálcádat neki.

Benyúlok a zsebembe, majd megfordulok. Belenézek Piton szemébe. Úgy tûnik, egy cseppet sem lepõdött meg a hallottakon, sõt az aggódás is eltûnt az arcáról. Átnyújtom neki a pálcámat. Õ elveszi, és mélyen a talárja belsõ zsebébe süllyeszti.

- Elõször hadd haljam, mi a zálogod, Harry?

- Tudom, hol van Dumbledore fõhadiszállása, uram – felelem.

- Igazán? – kérdez vissza kíváncsian Voldemort. – Na, és hol van?

Nyelek egyet. Gyûlölöm ezt az álszent, kedveskedõ hangot.

- Londonban, Grimmauld tér 12-ben. A régi Black-házban.

- Hmm… - Voldemort mintha elmerengene. – Hasznos információ, Harry… Köszönöm.

Visszanézek rá. Megpróbálom nem mutatni félelmemet.

- Kezdhetjük, Harry? – kérdezi tõlem most már vidám hangon Voldemort. – Legyünk túl a Beavatási Ceremónián, igaz-e?

Megpróbálok nem aggódni, és bólintok. Hol marad Dumbledore?! A Nagyúr elvigyorodik, és meglendíti a pálcáját.

Az átok egyenesen felém tart. Piton hirtelen a hónom alá nyúl és alkarjait erõsen a vállaimra szorítva kihúzza hátamat. Aztán hirtelen az átok elér engem…

A fájdalom és a kín talán még erõsebb, mint azon az estén, mikor Voldemort feltámadt. Akkor is megkínzott… Persze! Hiszen ahogy õ erõsödött, úgy lett egyre erõsebb az átkainak ereje is.

Úgy érzem, mintha csontjaim elevenen el akarnának égetni engem. Fejembe iszonyatos fájdalom hasít, és szemem elõl eltûnik a kép – csupán csillagokat és feketeséget látok. Érzem, hogy vérem olyan gyorsan lüktet, mintha azt akarná, hogy testem felrobbanjon…

Úgy ordítok, ahogy talán még sohasem. Voldemort iszonytató kacagását csupán távoli zajnak hallom. Hirtelen egy érzem, mintha testembe ezer meg ezer tõr fúródna… Erõm elhagy engem, és én már nem kívánok semmi mást, csak azt, hogy legyen végre vége ennek a kínszenvedésnek. Hogy haljak már végre meg. Nem bírom tovább…

A fájdalom hirtelen megszûnik, és én tehetetlenül lógok Piton karjaiban. Erõsen szorítja gyenge testemet. Érzem, karjai remegnek…

Halkan felnyögök, és megpróbálom fölemelni a fejemet. Voldemrotot csak sötét foltként érzékelem, akárcsak a körülöttünk álló halálfalókat.

- Gyönyörû – hallom valahol távol a Nagyúr hangját. Bátran állsz elébe a kínzásoknak, Harry. Bevallom, kíváncsivá tettél. Ezt kérdezem magamtól: Vajon mekkora fájdalmat képes elviselni ez a fiú?

Hol van Dumbledore?! – kiáltom magamban kétségbeesetten. – Hol van Dumbledore?! Miért nem segít?! Aztán ismét meghallom:

Erõsem behunyom a szememet, és így várom a véget.

Testem mintha tûk tízezrei közt vergõdne. Minden porcikámat átjárja a fagyos fájdalom. Fülemben olyan hangosan hallom vérem eszeveszett lüktetését, hogy teljesen elnyomja a halálfalók és Voldemort kárörvendõ nevetését.

Aztán ismét vége. Megérzem magamon Piton karjainak szorítását. Lassan, hogy ne tûnjön föl senkinek, közelebb von magához, mintha át akarna ölelni.

Egész testemben remegek. Nem csak a félelemtõl, hanem a fájdalomtól, és a jéghidegtõl, mely még mindig a csontjaimat kínozza.

- Ereszd el! – hallom ismét Voldemort hangját.

Semmi nem történik.

- Azt mondtam, ereszd el, Piton!

Piton hirtelen elenged, és én a hûvös fûbe zuhanok. Kezeimmel megmarkolom a gyepet.

- Bravó! – szólal meg ismét a Nagyúr.

Fölnézek rá. Halványan látom, hogy egyre közelebb jön hozzám. Mikor ideér, leguggol elém, és furcsán gyengéd mozdulattal fölhajtja a fejemet.

A sebhelyembe ismét belehasít a fájdalom – bár ez a Cruciatus-átok után inkább kellemes érzésnek tetszik…

Pislogok egyet, és belenézek a vörös szempárba. Voldemort szája mosolyra húzódik. Aztán hirtelen elenged, és lebukik a fejem.

- Piton, állítsd föl.

Érzem, amint a két kéz ismét hozzáér reszketõ testemhez, és fölállít. A derekamnál fogva tart engem, nehogy elessek.

- Harry tapsot érdemel, nem igaz? – kiáltja Voldemort. – Többet kibírt, közületek bárki!

Meghallom a halálfalók lanyha tapsát, mely pár másodpercen belül elhal.

- Majdnem végeztünk, Harry – folytatja csevegõ hangon Voldemort. – Már csak egyvalami…

Odalép hozzám, és –CSATT! Olyan erõvel vág pofon, amilyennel talán még egy troll se lenne képes. Érzem, amint ajkaimon valami végigfolyik. Aztán rájövök: a saját vérem az.

- Látod, milyen kegyes vagyok hozzád, Harry? – kérdezi kedves hangon Voldemort. – Egyetlen pofont kapsz azért, mert már évek óta keresztbe teszel nekem. Te mit gondolsz errõl?

- Köszönöm, uram – motyogom alig hallhatóan.

- Hogy mondtad? Bocsáss meg, nem hallottam.

- Köszönöm, uram – ismétlem meg immár hangosabban.

- Ne haragudj, de még mindig nem értem…

- Köszönöm! – kiáltom kétségbeesetten. – Uram…

- Töröld le a vért, Piton.

Piton egy zsebkendõvel letörli az arcomról vöröslõ véremet.

- Látod Harry, már végeztünk is. Nem is fájt annyira, igaz?

Nem tudom eldönteni, vajon válaszoljak-e, vagy sem…

- Igaz? – kérdezi ismét.

- Igaz, uram – felelem jól hallhatóan.

- Nos, akkor már csak egyetlen dolog van hátra, igaz-e?

- Igaz, uram – ismétlem meg.

Föl se fogom, mit mond Voldemort. Csak arra tudok gondolni, hogy Dumbledore nem segített. Nem hiszem el, hogy itt van, és nem avatkozott bele a kínzások sorozatába.

- Piton! – hallom ismét Voldemort hangját.

Többet nem mond, de azt hiszem, Piton ennyibõl is érti, mi a teendõje. Elenged, majd jobb karával átölel, hogy mindkét kezével hozzáférjen bal karomhoz. Föltûri rajta talárt, és az ingujjat.

Ránézek Voldemortra. Idõközben tûzet gyújtott a földön, majd beledobott valamit, ami egy vaspálca végén volt. Nem látom pontosan, mi lehet az - a látásom még mindig homályos. Mikor ujját végighúzza a karomon, sebhelyembe ismét belehasított a fájdalom, de most sokkal erõsebbnek tûnik – talán, mert a Cruciatus hatása kezd elmúlni. Aztán tenyérrel fölfelé fordítja karomat és elengedi.

- Tartsd a karját – szól oda Pitonnak.

Piton a bal kezével megragadja a csuklómat, majd – bátorítóan? – megszorítja. Voldemort megfogja a tûzbõl kilógó vaspálcát.

- Eljött az idõ! – szól hangosan. – Újabb taggal bõvül seregünk! Egy újabb, és az eddigieknél veszedelmesebb taggal! Harry Potterrel!

Mikor kihúzza a pálcát a tûzbõl, görcs berándul a gyomrom. A pálca végén ugyanis egy pecsét van, mely most narancssárgán izzik a forróságtól…

Dumbledore! – kiáltom magamban kétségbeesve. – Valaki! Segítsen már valaki!

Voldemort odalép hozzám, és megmutatja nekem a pecsétet – a Sötét Jegyet ábrázolja.

- Felkészültél, Harry Potter? – kérdezi.

- Igen, uram – bólintok kétségbeesve.

Piton közelebb von magához. Voldemort megragadja a csuklómat, és följebb emeli. Aztán hirtelen hozzá nyomja vékony bõrömhöz az izzó vaspecsétet.

Olyan erõsen harapok bele alsó ajkamba, hogy kiserken belõle a vér. Nem akarok üvölteni! Nem akarok! Erõsen becsukom a szememet. A Nagyúr óráknak tûnõ másodperceken keresztül a karomhoz nyomva tartja a Sötét Jegy negatívját. Ez idõ alatt egyetlen fájdalmas nyögés hagyja el torkomat.

Aztán vége. Voldemort elveszi a karomról az izzó pecsétet. Iszonyúan éget. Bal karomban nem érzek semmi mást, csak kínzó fájdalmat. Teljesen lebénult.

- Köszöntsétek seregünk legújabb tagját, Harry Pottert! – kiáltja diadalmasan Voldemort.

A halálfalók ujjongásban törnek ki. Voldemort visszafordul hozzám. Fölemeli a pálcáját. Elõször azt hiszem, ismét átkot küld rám. Lehajtom a fejemet és ránézek a Sötét Jegyre. Bõröm a húsomig felégett. Gyomrom összerándul a látványtól…

- Fallissico! – kiáltja Voldemort.

A Sötét Jegy hirtelen feketévé változik a karomon, majd halványodni kezd.

- Tudod, mi a dolgod, ha felizzik, Potter – mondja. Hangjából eltûnt a kedvesség, fagyosan szól hozzám. Talán csak addig játszotta azt a visszataszító szerepet, amíg a magáénak nem tudhatott engem?

Bólintok.

- Visszamész Pitonnal a Roxfortba – jelenti ki. Hangja még mindig fagyosan cseng. – Szövetségesek lettetek. Ezután együtt kémkedtek Dumbledore után.

- Igen, uram – nyögöm ki halkan.

Ezúttal nem kéri, hogy ismételjem meg szavaimat. Hátat fordít nekem, és a többiekhez fordul.

- A gyûlésnek vége! – kiáltja.

A halálfalók bólintanak, majd szépen sorban dehoppanálnak. A végén már csak Piton és én maradunk a réten. Voldemort is elment. A professzor óvatosan a földre ereszt engem.

- Harry… - kezdi.

Még soha nem hívott Harrynek…

- Hol van Du… - a mondatot nem tudom befejezni. Hirtelen elsötétül elõttem minden, és én beleveszek a fekete semmibe…

~*~

Halálos csönd van. Egy puha ágyban fekszem. Minden porcikám fáj, karomon a Jegy pedig még mindig iszonyatosan éget. Nem tudom, hol vagyok. Fogalmam sincs, miképp kerültem ide. Halkan felnyögök.

- Harry? – hallok egy suttogó hangot magam mellett.

Megpróbálom a hang irányába fordítani fejemet, de nagyon nehezen megy. Ólomsúlyúnak tûnik minden testrészem. A fájdalommal hadakozva kinyitom a szememet. Csak egy ezüstös foltot látok magam elõtt. Aztán valaki az orromra biggyeszti a szemüvegemet, és a homályon keresztül felismerem Dumbledore körvonalait.

A kép egyre tisztul elõttem, majd pár másodperc múlva már élesen látom a professzort. Arca halottsápadt, szemei kialvatlanok, és… kisírtak. De mindez nem érdekel. A gyûlölet teljesen hatalmába kerít. Cserben hagyott! Teljesen kiszolgáltatott Voldemortnak! Legszívesebben rátámadnék, de még ahhoz sincs erõm, hogy a karomat fölemeljem.

- Harry… - kezdi remegõ hangon. – Én… Perselus nem tudott figyelmeztetni. Akkor tudta meg, hogy Voldemort más helyen és másként tartja meg a beavatásodat, mikor hívta a Jegy. És Voldemort valószínûleg sejtett valamit – nem véletlen, hogy õt hívta segíteni. Megakadályozta, hogy értesítsen minket. Nem tehettünk semmit…

Be kell látnom, hogy Dumbledore-nak igaza van. Õ mindent megtett.

- Bocsáss meg… - motyogja.

Elfordítom a fejemet. Azt hiszem, a Roxfort gyengélkedõjén fekszem.

- Halálfaló vagyok… - motyogom.

~* VÉGE *~