A SORS JÁTÉKA

Mindenütt némaság. Õk nem beszélnek, mi nem beszélünk. Elélünk egymás mellett, ha ezt számunkra lehet egyáltalán életnek nevezni. Azt hiszem, nem. Falak négy oldalról. Falak, melyek nem csak testünket õrzik, hanem elménket is. Be vagyunk zárva.
Mikor újak jönnek, egy ideig még hallani sírást, ordítást, könyörgést… nyöszörgést, de aztán mind elnémulnak. Itt nincs miért küzdeni. Szabadság? Értelmetlen, elveszett fogalom csupán. Saját piszkunkban, férgek és tetvek közt, sötétben alszunk és élünk. Fény nincs, semmi sincs. Csak halál.
Mi tart hát mégis életben? Jobb helyem lenne a sírban, némán, bár igaz, akkor sem élnék másként, mint most. Idõ? Már rég nem létezik. Ki tudná itt számon tartani a napok múlását? Mióta vagyok már itt? Hónapok, évek? Ki vagyok egyáltalán?
Az ember itt még a saját nevét is elfelejti. Elfelejtjük, kik voltunk valaha, miért éltünk, s hogy miért kerültünk ide. Az idõ végtelen, s mi a saját kezdetünk óta itt vagyunk és leszünk, míg utol nem ér a vég, ha egyáltalán utolér. Talán itt nem is halhatunk meg. Talán nincs is halál.
Néha még felvillannak bennem képek, barátok, akik meghaltak, akik nem hisznek már bennem. S az áruló. Már csak keserûség és gyûlölet lakozik bennem. Ezt õk nem ûzhetik ki, ezt nem tudják elvenni tõlem, ezzel nem táplálkozhatnak.
Sajnálom James… Lily… istenem, az én hibám! Én vagyok a felelõs! S az áruló még él! Egy patkány… egy rohadék patkány. Meg fogom ölni, egyszer úgyis végzek vele. Ha nem én, hát más, de nyamvadt kis sorsa megpecsételõdött, mikor elõször árult el minket. Besúgó! Egy gyáva, tetves, szemét kis féreg! S életben maradt.
Próbálok felidézni emlékeket, de csak fájdalmat és értelmetlenséget lelek magamban. Meg néhány elveszett barát arcát, akik talán már nem is élnek. De éjszaka, amikor alszom, a tudatomban egyetlen kép ég, egy patkány arca, egy árulóé.
Mit lehet még tenni? Nem halhatok meg, de nem is élhetek. Létezek csupán, mindenki számára elfeledetten, csak önmagam számára nem. Élek, s ezt csak onnan tudom, hogy még mindig születnek gondolataim. A rabok itt önmagukba vannak bezárva. Rosszabb ez bárminél. Minden nap szembesülnünk kell életünk legszörnyûbb, legmegalázóbb pillanataival, látnunk kell mit, és hányszor rontottunk el, van idõnk átgondolni, hányszor döntöttünk hibásan. S ezek a hibák lassan elemésztenek, mert nem tudjuk õket elviselni. Fantazmagóriák, sötét képzetek gyötörnek, s ezektõl nem szabadulhatok, mert én magam teremtem õket, bennem születnek és bennem élnek. Örökké, mert halhatatlanok.
Mikor lesz vége? Mikor jön a feledés? Az álomtalan álom? Talán soha. De nem is számít, már semmi se számít. Meg fogom ölni, csak ez számít. Ez a gondolat éltet. Igen, végezni fogok az árulóval, s utána már meghalhatok. Ha James fia tudni fogja, ki az, aki miatt meghaltak a szülei. Ha elmondhatom neki, ki vagyok én. Ha tisztára mosom a nevem. Sirius Black. Utána meghalhatok.
Addig azonban arra vagyok kárhoztatva, hogy itt éljek, a falak között. Azkaban sötét, sivár falai között… a halál árnyékában.


Megszöktem. Nem hittem volna, hogy sikerül. Talán a gyûlölet. Igen, az erõsebb mindennél. Az segített. Meg fogom ölni. Tudom, hol van, elmegyek és végzek vele, de elõtte még meg kell tennem valamit. Hosszú út lesz, fáradt vagyok és legyengült, de akkor is megölöm. Megteszem végre, amiért elítéltek, most nem menekülhet az a patkány…
Nem vagyok boldog. Tizenkét év óta egyáltalán nem voltam az. Egy rögeszme éltet csupán, s én már rég egyé váltam a céllal. Azt akarom, hogy szenvedjen az a mocsok, azt akarom, hogy könyörögjön az életéért, ami semmit sem ér. Meg fogja tenni. Megalázkodik. Õ mindig ezt tette.
Agyamba furcsa képek tolakodnak, barátok… Vajon életben vannak még? Emlékek jönnek, felvillannak, hogy aztán újra az enyészeté legyenek. Gyerekek voltunk, boldogok. Azt hittük, hogy miénk a világ, s mi megválthatjuk. Felelõtlenek voltunk, s rohadtul gyerekek, akik sosem nõhetnek fel igazán.
Már elfelejtettem milyen érezni. S most minden újra körülöttem van. A szél a fülembe fütyül, az éjszaka hangjai élnek, a harmattól nedves fû zizeg a talpam alatt. Szagok, illatok, hangok, melyeket tizenkét évig nélkülöznöm kellett. S most újra élek.
Igen, élni is fogok. De elõtte még meg kell ölnöm az árulót. Végezni fogok vele úgy, ahogy õ mondta ki a halálos ítéletet a barátai fölött. Könyörtelen leszek. Õ is az volt, s ezt is érdemli. Még mindig az emlékek. James… Remus… Peter… a Roxfort, a kalandok… A sors áldozatai vagyunk., egy szeszélyes játék részesei, melyet nem irányíthatunk. Bábuk, akiket mozgatnak. Így lehet, hogy barátból lett áruló. Vagy csak az emberi természet ilyen. Gyengék vagyunk, s ezért gondoljuk, hogy többet ér saját életünk, mint más embereké… pedig ugyanannyit ér. De ehhez még fel kell nõnünk. S van, aki sose nõ fel. Õ sem nõtt fel soha, s ezért fogom megölni.


Itt volt Dumbledore, pár perccel ezelõtt ment el. Azt hiszem, elhitte, amit mondtam. Talán még mindig képes bennem bízni. Igen, tõle mindenki kaphat második esélyt.
Harry olyan, mint az apja volt. Tele tûzzel, szenvedéllyel… s most már tudja, ki vagyok. Pedig gyûlölt engem. Engem, aki sose árulta el sem õt, sem a szüleit. Mégis az én hibám volt minden.
Meg akartam ölni az árulót. Igen, nem volt semmi egyéb vágyam, minthogy végezzek azzal, akiben megbíztam, s mégis elárult. Ott állt elõttem, reszketett a félelemtõl, láttam a szemében. Ma vége kellett volna, hogy legyen. De Harry megkegyelmezett, s ez egyedül az õ joga volt. Ezek után is minden rendben lehetett volna. Minden remekül ment, de aztán a felhõfoszlányok közül felbukkant az ezüst fényben játszó telihold, s Remus…
Remus. Tizenkét év telt el. Tizenkét éve nem láttam. Megváltozott. Megöregedett, s talán az élet meg is törte egy kicsit. Bár, õ sosem volt olyan, aki egyszerûen megadja magát a sorsnak. De az õ élete nehéz volt. Gyerekként, felnõttként egyaránt. Sosem élt teljes életet, s azt hiszem, nem is élhet soha. Mégis örökké küzdeni fog, s végül ez a küzdelem teszi teljes emberré.
Mikor belépett az ajtón… csak néhány dolgot kérdezett… s aztán olyan volt, mint régen. Régóta vágytam már szeretetre, tizenkét éve. S õ most rögtön újra barátként kezelt, mintha a sok-sok év, mely mindkettõnket megváltoztatott, nem is lett volna. S ott volt Peter is, az áruló, akit a börtönben sosem felejthettem el. Emésztett a tudat, hogy õ még él, a gyilkos, az áruló…
Megölhettük volna. Együtt végeztünk volna vele. Jamesért és Lilyért. De Harry megkegyelmezett. Kegyelem… azt hiszem, én nem leszek olyan szerencsés, mint az a patkány. Nekem nem fognak megkegyelmezni, egy gyilkosnak nem. S engem annak tartanak. Egy gyilkosnak.
Hajdani barátok és ellenségek, nem hisznek nekem sokan. Az a fekete denevér sem hitt. Bár lehet, neki mindegy. Számára az a legfontosabb, hogy megdögöljek végre. Szerencséje van. Mindig gyûlölt engem, igaz, én sem gondoltam rá soha szeretettel. Mindig is egy nyálas, sötét alaknak tartottam. S semmit sem változott. Tizenkét év telt el, s mindannyian teljesen mások vagyunk, mégis ugyanazok, aki valaha voltunk.
Dumbledore tekintete, az a mindent átható pillantás, melynek képtelenség hazudni. Mindent elmondtam neki. Néha elismeréssel nézett rám, az animágia azt hiszem, megdöbbentette. Arról nem is beszélve, hogy mindezt titokban tartottuk elõtte. Még felnõttként is. De láttam rajta, hogy nem haragszik. Megbocsát nekem, akirõl tizenkét éven keresztül hitte, hogy áruló. Ha az is lennék, akkor is megbocsátana, hogy nekem könnyebb legyen. De nem tehet értem semmit, a dementorok közelednek, én pedig be vagyok zárva. Piton boldog lesz.
Meg fogok halni, vagyis sokkal rosszabb történik majd. Mindegy. Már mindegy. A fenét! Sosem lesz mindegy. Nem így kellene lennie, sikerülnie kellett volna… Harry velem élhetne… s boldogok lehetnénk. De nem leszünk. Nem is láthatom õt soha többet, a barátait sem, Remust sem. Én már csak egy dementort láthatok, nincs menekvés.
Peter. Legalább vele végezhettem volna! A fenébe is, hisz meg kellett volna halnia! Azok után, amit tett… s õ megint megszökött. Egy közös még mindig van bennünk. Mindketten remekül tudunk meglógni üldözõink elõl. S ezúttal õ volt a jobb, õ nyert. Neki most is sikerült. Nekem nem fog. A sors akarta így, ahogy akkor rég is, ez az õ játéka.
Valami megzavarja gondolataim, kopogást hallok. Hát eljött az idõ…