Nyár van. Július közepe, ilyenkor a legforróbb, a legégetõbb az idõ. Elviselhetetlen. Már megint a szobámban ülök, itt, a hûvös sötétben, ahol igazán, de igazán boldog vagyok. Nem mintha nem szeretnék kimenni Roxfort parkjába, de nem tehetem. Nem tudom megtenni. A kinti levegõn úgy érzem magam, mintha a Pokol tornácán állnék. Csíp, éget, forrósít, majd megöl. Igen. Megöl. Úgyhogy csak parányi ablakomon keresztül szemlélhetem a Roxfort-birtok zöld füvét.

Leülök az asztalomhoz, és magam elé húzom a harmadévesek év végi dolgozatait. Még nem javítottam ki õket, most akarom elkezdeni. A hõség azonban már az én pince-termembe is be-betör, lassan már koncentrálni se tudok. Arra gondolok, hogy milyen lenne az életem, ha nem az lennék, ami.

De sajnos nekem csak ilyen élet jutott. És az apám tehet róla! Ha nem az lenne, ami, akkor én se lennék emberi roncs. Nem lennék ennyire magas, szikár, pergamen-bõrû, fekete, zsíros hajú… És a természetem se lenne gonosz és könyörtelen. De sajnos így van. És ezen nem lehet változtatni. Meggyógyulni sosem fogok, örök életemben ilyen maradok. És mindez azért, mert az apám egy nyomorult vámpír volt!

Igen. Az volt. Soha nem is próbálta titkolni. A tanári kar persze tisztában van azzal, hogy apám jóvoltából félvámpír vagyok – hiszen felerészben az õ vére csörgedezik bennem… -, de a diákok és szülõk elõtt titkoljuk. Fõleg azok után, amit Remus Lupinnal tettek, mikor kiderült, hogy vérfarkas… Apám büszke volt mivoltára. És persze Tudodki is büszke volt rá – egy vámpír a halálfalók között! Ki nem érezne dicsõséget, ha az õ helyében volna?

Mint minden vámpír, apám is rabszolgákként bánt az úgymond másokkal – azokkal akik nem olyanok, mint õ. Az emberek nem voltak jók neki semmire csak vérszívásra. Na és persze utódszülésre. Most mit szépítsünk, az én anyám is ilyen. Apám soha nem szerette. És hogy miért vette el? Egyszerû: Tudodki parancsára. Már akkor is a híve volt, mikor anyámat elõször megpillantotta a halálfalók között. A Nagyúr ragaszkodott a házasságukhoz. Õ hozott össze mindenkit mindenkivel. Késõbb az õ parancsára vette el Rodolphus Lestrange Bellatrix Blacket, akárcsak Lucius Malfoy Narcissa Blacket.

Apám mindig erõszakos volt anyámmal és még csak nem is sejtette, hogy anyám szereti õt. Hetente verte, kiabált vele és véradásra kényszerítette. Azt azonban tudni kell, hogy ahhoz, hogy az ember vámpírrá váljon, pontosan a köldöke alatt kell megharapni. Anyámból soha nem csinált vámpírt. Apám többször is a képébe vágta, hogy csak szégyent hozna az õ társadalmára, és hogy elõbb mutatkozna a fajtársai között egy elfajzott trollal, mint vele…

Utálatának ellenére azonban szinte naponta megerõszakolta õt. Anyám úgy szenvedett, mint talán soha senki ezen a földön. Lassan megutálta apámat. De aztán apám nézetei megváltoztak. Utódot akart. Valakit, aki arra méltón viszi tovább Bloody nevet. Kívánsága mégse vált valóra. Miután megszülettem és apám letesztelt – azaz megvizsgált, mennyi vámpír-hajlam van bennem -, dühbe gurult. Rájött, hogy nem én vagyok az, akit õ várt. A nevét se adta nekem. Újat talált ki helyette: Piton. Mindig így hívott. Utáltam ezt a nevet. És az õ szájából különösen megvetõen hangzott. Soha nem szeretett engem, még csak törõdni se volt hajlandó velem. Anyámnak is megparancsolta, hogy hagyjon magamra. Nem kergetetett el, mert a Nagyúr akart engem. Bár õ is tudta, hogy vámpír soha nem lesz belõlem, úgy gondolta, kiváló halálfalóvá válok majd.

Így nõttem fel. Egyedül, szülõk és barátok nélkül. Mindenki félt tõlem. A kortársaim nem mertek a külsõm miatt a közelembe jönni. Még a halálfalók fiai sem. Szinte minden napomat a sötét, alagsori szobámban töltöttem. Apám gondoskodott róla, hogy senki nem lásson – legfõképp õ maga ne. A szobáim falát feketére festette, és egy kivételével az összes ablakot befalaztatta. Az ajtómra hatalmas zárakat szerelt, melyeknek kulcsait gondosan õrizte. Azt a pár napot, mikor szabadon járhattam-kelhettem a házban, anyámnak köszönhetem. Titkon megleste, apám hová rejti a kulcsokat, majd mikor hosszabb idõre elment otthonról, kiengedett. Anyámat szerettem. És tudom, hogy õ is szeretett engem. Tízéves voltam, mikor apám rájött, mit érzünk egymás iránt. Azonnal végzett anyámmal. A saját szobámban. A szemem elõtt. Végig engem nézett. Azt várta, hogy elkiáltsam magam, vagy hogy sírjak… vagy csak egyszerûen megrezdüljek és végérvényesen eláruljam magam. De nem tettem. Kõvé dermedten néztem végig a jelenetet, amint apám a falhoz szorítja anyámat, elõveszi pengeéles tõrét és többször egymás után belemártja anyám testébe. A vér telefröcskölte a szobámat. Apám kacagásától elbágyadt az agyam… Nevetett! Egy cseppnyi sajnálat nem volt benne! Élvezte, hogy szenvedni láthat. Hát persze! Hiszen vámpír volt! Neki örömet okozott, ha másokat szenvedni látott. Ezért is lett belõle olyan kiváló halálfaló.

Nyomorúságomból Albus Dumbledore mentett ki, mikor tizenegy éves koromban megküldte a roxforti felvételi papírt. Apám persze azonnal el akarta égetni, de a Nagyúr nem hagyta. Megtiltotta neki, hogy visszatartson engem.

Nagyon vártam az elsõ napot. Persze vissza kellett fognom az ujjongásomat. Apám nem sejthette meg, hogy boldog vagyok… Azt hittem, hogy a Roxfortban majd igaz barátokra találok. A Roxfort Expressz indulása elõtt egy csomó velem egyidõs fiút láttam. Voltak is köztük olyanok, akik nagyon szimpatikusak voltak. A peron szélén megpillantottam egy ronda, morcos asszonyt, aki egy eléggé magas, hosszú fekete hajú fiúnak magyarázott valamit. Láttam, hogy a srác csak tetteti, hogy figyel, a szemei a messzeségbe révedtek – pontosan a fal felé, ahol egy kedves anyuka és apuka állt kócos, szénfekete hajú fiukkal szemben, és boldogan búcsúzkodnak. Az Expressz egyik ajtajánál egy vékony, barna hajú fiút pillantottam meg. Látszólag teljesen egyedül volt. Egy ideig próbálta fölvonszolni az utazóládáját a vonatra, de miután belátta, hogy nem fog menni, csüggedten leült rá.

Három fiú. Három barátjelölt. Már majdnem elindultam a felé, amelyiknek a kedves szülei voltak, mikor apám olyan erõsen markolta meg a karomat, hogy csillagokat láttam. Teljesen elfelejtettem, hogy õ elkísért.

- Idefigyelj, kölyök – kezdte. – Ha nem a Mardekárba kerülsz, megöllek, megértetted? Elég szégyen nekem az, hogy nem vagy igazi vámpír. Ha még egyszer szégyent hozol rám, esküszöm, nem úszod meg szárazon. Nincs már veled az a hülye anyád, aki megvéd téged. Teljesen egyedül vagy.

Szomorúan bólintottam. Nem tudtam, mi lehet az a Mardekár, de azt beláttam, hogy jobban teszem, ha oda kerülök…

- Most pedig eredj… - sziszegte apám, azzal dehoppanált.

Ott maradtam a pályaudvaron – teljesen egyedül… Rémisztõ volt. Életemben elõször nem õrzött engem. Hirtelen nem is tudtam, mihez kezdjek. Megfogtam a ládámat, és vonszolni kezdtem a felé a fiú felé, aki még mindig a csomagjain üldögélt. Aztán hirtelen feltûnt az a két fiú, akiket szintén kinéztem magamnak. Úgy tûnt, õk ketten már régebbrõl ismerik egymást.

Hallottam, amint bemutatkoznak. A hosszú fekete hajút Sirius Blacknek hívták… Igen. A családjáról már hallottam. Hírhedtek arról, hogy pártolják a fekete-mágiát. Anyám mesélt már róla. Mindig azt mondta, hogy rokonságban állunk velük. Azt hiszem, anyám az õ anyjának a másod unokatestvére volt… A kócosat James Potternek hívták. Róluk még nem hallottam, akárcsak Remus Lupinról sem. Õ volt az a srác, aki nem tudta fölvinni a vonatra a ládáját. Reméltem, hogy Black meg Potter engem is bevesznek majd maguk közé, ugyanúgy, mint Lupint. Reményekkel telve léptem oda hozzájuk. A fogadtatás azonban nem olyan volt, mint amilyenre számítottam.

- Mit akarsz, denevér? – kérdezte tõlem Black. – Biztos, hogy jó helyen jársz? Ez nem az állatkert, hanem a kilenc és háromnegyedik vágány.

Potter nevetni kezdett. Lupin nem csinált semmit, de gondolom csak azért, mert új volt még köztük és nem akart azonnal összeveszni velük… Mindenesetre jobbnak láttam elmenni. Nagyon csalódott voltam. Szívbõl reméltem, hogy õk mások lesznek, mint a szomszédok meg apám ismerõseinek fiai.

A Roxfortban aztán megtudtam, mi az a Mardekár. Az iskolának azon háza, ahová a leggonoszabb, legelvetemültebb, sötét varázslók utódai jártak… A beosztási ceremónián végig azon imádkoztam, hogy ne oda kerüljek. De aztán eszembe jutottak apám szavai… Oda kell kerülnöm… Lupin Griffendéles lett, akárcsak Black. Csodálkoztam is… Hiszen úgy tudtam, hogy az õsei sötét varázslók. Aztán hirtelen:

- Piton, Perselus!

Most rajtam volt a sor. Kiléptem hát a maradék diákok közül, és fejembe húztam a Teszlek Süveget. Sokat gondolkodott. A Griffendélbe akart tenni! Hihetetlenül boldog voltam… De nem lehetett. A Mardekárba kellett jutnom. Úgy döntöttem, megpróbálom megkérni a süveget, hogy oda rakjon. Belement. Nem kérdezett semmit.

- Mardekár! – üvöltötte olyan hangosan, hogy mindenki hallja.

Ezen a napon pecsételõdött meg a sorsom. Be kellett látnom, hogy griffendéles barátaim sohasem lesznek. Viszont a Mardekárban sem akadt senki, aki szóba állt volna velem. Itt is ugyanolyan egyedül voltam, mint otthon. Nem volt más választásom, a tanulásba vetettem magamat. Mindenbõl kitûnõ tanuló voltam, de a kedvenceim a sötét varázslatok kivédése és a bájitaltan voltak.

Azt hittem, hogy a diákok békén fognak hagyni. Ha már nem barátkoztak velem, ez volt a legkevesebb, amit elvárhattam tõlük. A legtöbben így is tettek, viszont négy griffendéles az Istenért se mászott volna le rólam. Nem nehéz kitalálni, kik voltak azok: James Potter, Sirius Black, Remus Lupin és egy újonnan csatlakozott, alacsony, kövér gyáva fiú, Peter Pettigrew. Az elsõ pár hétben próbáltam kerülni õket, miután megértettem, hogy nem tudok elmenekülni elõlük, szembeszálltam hát velük. A szimpátiának immár nyoma veszett és csak tömény undor és utálat maradt helyette.

Szóval apám nem csalódott bennem. Kitûnõen elsajátítottam mindent, amire halálfaló-koromban szükségem lesz, ráadásul azt az örömet is megszereztem neki, hogy egyetlen barátot se szereztem. Az meg csak külön élvezet volt számára, hogy végleg elvesztettem minden kedvességemet, jóindulatomat és helyét átvette a féltékenység, a gyûlölet, a bosszúvágy… Semmi nem maradt abból a kis tizenegy évesbõl, aki reményekkel telve érkezett a Roxfortba.

Viszont az évek múltával, mikor kezdtem fizikailag is megerõsödni, észrevettem, hogy egyre inkább megmutatkozik rajtam vámpír-mivoltom. Naponta többször is vérszomjat éreztem és gyûlöltem mindenkit. Lenéztem mindenkit. Kerültem mindenkit… Teljesen kétségbe voltam esve. Utolsó reményemként felkeresetem az igazgatónkat, Albus Dumbledore-t. A mai napig hálás vagyok azért, hogy ilyen jóindulatú és segítõkész… Azt mondta, végig tudta, hogy félvámpír vagyok. És mégse küldött el. Sõt! Minden héten saját készítésû gyógyszert kaptam tõle, mely csökkentette a tüneteket. Azt se tudtam, hogyan köszönjem meg neki, amit értem tett. Õ volt anyámon kívül az egyetlen ember, aki valaha is kedves volt hozzám és én ezért hihetetlenül hálás voltam neki. Pontosan tudta, mit érzek, és nem várt köszönetet vagy bármi mást a tetteiért. Azért segített rajtam, mert szeretett engem, és nem azért, mert kötelességének érezte…

Annál nagyobb volt a bûntudatom, mikor hatodéves koromban apám közölte velem, hogy a tizenhetedik születésnapomon belépek a halálfalók közé. Igen, bûntudatom az volt, de nem ellenálltam. A magányos éveim átformáltak. Nem voltam már naiv. Megtanultam, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek mi akarjuk, és hogy az álmoknak, vágyaknak az égvilágon semmi értelmük. Magamtól megtanultam használni a Cruciatus-átkot. A kastélyban lévõ patkányokon gyakoroltam és nagyon büszke voltam magamra, mire végre sikerült elsajátítanom.

Mire elvégeztem a Roxfortot, én is kegyetlen és szívtelen halálfaló lettem. Nem érdekeltek már az emberi életek. Anyám halálát már teljesen elfelejtettem. Naphosszat a halálfalók között voltam. Egy olyan helyen, ahol szóba álltak velem, ahol tiszteltek, és ahol elfogadtak olyannak, amilyen voltam. Elõször boldog voltam: hiszen úgy tûnt, végre megtaláltam a nekem való életet. Végül aztán beláttam, hogy nem jó az, amit teszek. Megpróbáltam kitörni a Sötét Nagyúr uralma alól, de nem ment. A lehetetlenben reménykedve végül ismét felkerestem Dumbledore-t – és a õ másodszorra is segített. Nem láttam rajta, hogy haragudna rám, vagy megvette. Úgy tûnt, inkább örül, hogy jobb belátásra tértem… Segített hát.

Párbajozott a Nagyúrral. Miattam. Értem. Azt mondta, hogy ha õ, Dumbledore veszítene, kor megölheti õt és megtarthat engem. De ha nyer, elenged. És nyert! Szabad voltam! És Dumbledore végig ott állt mellettem. Elvitt magával és biztonságba helyezett. Tizenkilenc évesen többrõl nem is álmodhattam. A Reggeli Prófétából tudtam meg, hogy a Nagyúr megölte apámat. Az újság nem írta meg, miért, Dumbledore azonban elmondta, hogy azért kellett bûnhõdnie, mert a fia áruló.

Igen. Áruló voltam. De nem szégyelltem. Büszke voltam magamra. És Dumbledore is büszke volt rám. Olyannyira, hogy fölajánlott nekem egy állást a Roxfortban – én lettem az új bájitaltan tanár. Íme még egy ok, amiért örök hálával tartozom Dumbledore-nak.

Szeretem a munkámat, de mindig is volt egy titkos vágyálmom – amirõl Dumbledore természetesen tudott: én akartam tanítani a sötét varázslatok kivédését. De soha nem kaptam meg az állást. Minden évben szereztek egy pojácát, aki megtartotta helyettem az órákat. De én már elsõéves korom óta tudtam, hogy ez a tantárgy egyszer még az enyém lesz…

Az évek teltek-múltak. Voldemort nem keresett engem. Úgy gondolta, vissza fogok térni hozzá. De soha még csak meg se inogtam. Dumbledore belém vetett hite mindig visszatartott.

Végül, mikor már minden reményemet elvesztettem a sötét varázslatok kivédése tanításával kapcsolatban, úgy tûnt, végre megkapom. De megint csalódnom kellett. Valami idióta Mógus kapta meg. Dühömön csak a tömör utálat kerekedett felül – amit Harry Potter iránt éreztem. Igen. Az a kis taknyos abban az évben lett elsõs. Kiköpött James Potter volt. Csak a szeme emlékeztetett arra a sárvérû Evansre. Ettõl a perctõl kezdve új értelmet kapott az életem. Minden erõmmel azon voltam, hogy megkeserítsem annak a kölyöknek az életét. Most már nem szégyellem bevallani: rajta bosszultam meg mindent, amit az apja követett el ellenem. James egy arrogáns, beképzelt, felfuvalkodott hólyag volt. Most már nem is értem, hogy voltam képes hozzá lealacsonyodni. Szörnyû visszagondolni arra, hogy a barátja akartam lenni.

Rá kellett volna jönnöm, hogy Harry Potter más, mint a többiek. De nem tettem. Legalábbis nem idõben. Mikor hetedéves volt, olyat tettem, amit egész életemben bánni fogok: rátámadtam. Nem tehettem róla. Dumbledore fõzete se segített. Kívántam a vérét. És mikor megpillantottam egyes-egyedül a sötét folyosón, nem bírtam ellenállni a nyaka kísértésének. Megharaptam. Szerencsére nem emlékezett semmire. Olyan erõvel rántottam le magammal a kemény kõpadlóra, hogy agyrázkódást kapott. Fogalma sem volt arról, mi történt vele. Megúsztam. De aztán sokkal jobban kellett ügyelnem magamra. Dumbledore és Madam Pomfrey pontosan tudták, mi történt vele. Dumbledore azért, mert elmondtam neki, a javasasszony pedig magától jött rá – végül is ez a munkája. Tudnia kell, mi támadja meg a diákokat. És egy vámpírharapást bárki felismer. Viszont hála Madam Pomfrey ápolásának, a nyomok szinte teljesen eltûntek. Senki nem jött rá, mi történt Potterrel.

Most, így visszagondolva a múltra, tudom, mennyire igazságtalan voltam azzal a fiúval. Sikerült rájönnöm, hogy Harry nem James volt. Nem kellett volna az apja tettei miatt õt büntetnem. Csakhogy elvakított a gyûlölet. Ki nem állhattam azt a fiút. De akkor hogyhogy ennyire megváltozott róla a véleményem?

Nos, minden a hetedéves korában történt. A Sötét Nagyúr ekkor már hatalmasabb volt mint annak elõtte bármikor. Ereje Mardekár Malazáréval vetekedett. Esélytelen volt vele szemben mindenki. Nem volt párja se átkozás, se párbajozás, se gyilkolás terén. Elhatározta, hogy minden árulójával végez. Köztük voltam én is. Bemerészkedett a Roxfortba. Elbújt, és hetekig csak várt és várt a megfelelõ pillanatra, mikor is nekem ronthatott. Végül a Tiltott Rengeteg szélén ért utol a bosszúja. Hátulról lefegyverzett. Akkora ereje volt, hogy moccanni se bírtam a varázsától. Csak kacagott és kacagott, közben azt hajtogatta, hogy vége, most végre bosszút áll és hogy nincs senki, aki segíthetne rajtam. Mintha csak olvasott volna a gondolataiban.

A mozdulatsor lassítva pergett le elõttem: fölemeli a pálcáját, meglendíti, a szívemre szegezi és elkiáltja magát: ADAVA KEDAVRA!!! Elõtör a zöld fény. Teljesen elvakít. Becsukom a szememet, de még így is zöld elõttem minden. Erõsen marokba szorítom a kezeimet. Aztán… A zöld fény eltûnik és Voldemort kacaját hallom. Nevet! De én még mindig élek! Nem tudtam, mi történt körülöttem, de nem mertem kinyitni a szememet. Túlságosan féltem a szemem elé táruló látványtól. A Nagyúr még mindig nevetett és Harry Potter nevét kiáltozta. Kíváncsi voltam. Erõt vettem magamon és felnéztem. Magam elõtt a diadalittas Urat láttam. Aztán lenéztem a fûre. Potter feküdt ott. Harry Potter. Eszméletlen volt. A Nagyúr meg csak nevetett. Aztán felhangzott valahol Dumbledore hangja:

- Ne hagyd egyedül Harryt! Vigyázz rá!

Õ és a Nagyúr párbajozni kezdtek. Én meg komótosan odamentem Potterhez. Letérdeltem mellé és a hátára fordítottam. A teste hideg volt. Pofozgatni kezdtem, hogy magához térjen – de semmi nem történt. A szívéhez hajtottam a fejemet – semmit nem hallottam. Hirtelen hátrahõköltem. Összeállt a kép: azért nem haltam meg, mert Harry Potter közém és a halálos átok közé ugrott. Föláldozta magát értem. Értem, aki egész életében csak kínozta.

Hitetlenkedve néztem föl. Dumbledore és a Nagyúr még mindig párbajoztak. Aztán hirtelen: PUKK! És a Nagyúr sehol. Dumbledore a messzeségbe küldte a kábító átkát. Aztán odarohant hozzánk. Õ is letérdelt Harryhez. Végignézett rajta, majd bús, remegõ hangon megszólalt. Egyetlen szót mondott, de az mélyen belehasított szívembe, lelkembe. Ez az egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy észre térítsen, hogy rájöjjek, rossz úton járok. Ez az egyetlen szó visszahozta belém a tizenegy éves, reményekkel teli kisfiút.

- Meghalt.

Másfél hónap telt el Harry halála óta. Azóta nem találom a helyemet az életben. Csak az az egy dolog vígasztal, hogy most már végre igazán boldog: hiszen azokkal lehet, akikkel mindig is lennie kellett volna: az anyjával Lilyvel, az apjával Jamesszel, és a keresztapjával, Siriusszal…

És hogy velem mi van? Itt ülök a sötét szobámban, és várom, hogy végre beboruljon az ég, hogy végre kimehessek levegõzni. Ebben a dohos kis szobában úgy érzem magamat, mint egy kalitkába zárt, fekete holló…

~* VÉGE *~