A fic kicsit sötétre sikeredett, KORHATÁROS! Kritikákat ide lehet írni:

mailto:akvalerie@vipmail.hu

Utolsó üzenet

Fázom. Nincs hideg, ez a vacogás mintha belülről jönne. Hónapok óta nem bírok elaludni, régi énem már a múlté. Csak egy kérdésre tudok gondolni: Miért tetted ezt velem? Kihasználtál, és mindent elvettél tőlem. A családom, a barátaim, az álmaim, a vágyaim. És kínzó ürességet hagytál bennem. Bármennyire szeretlek, ezt soha nem bocsátom meg! Meg fogok bosszulni egyszer mindent! Akkor majd te fogsz könyörögni ugyanúgy, mint én, hogy öljelek meg. De én csak állok fölötted, gúnyos mosolyra húzva a számat és alig hallhatóan azt suttogom: NEM.

Egy dolgot hagytál meg nekem. Pont azt, amit nem kellett volna. Az emlékeimet. Úgy emlékszem első találkozásunkra, mintha ma lett volna. Akkor féltem életemben a legjobban. Szüleim után én is beálltam a halálfalók népes táborába. Épp azon a napon került a Sötét Jegy a karomra. Alig tudtam koncentrálni annyira izgultam. És nagyon féltem. Előttem három újonc karjára került az izzó koponya. Aztán jöttem én. A lábaim annyira remegtek, hogy felállni is alig bírtam. Mikor azt suttogtad a fülembe, hogy ne félj, akaratlanul is összerezzentem. De megnyugodtam. Örültem, hogy most már én is hozzátok tartoztam. Kész voltam akár az életemet is feláldozni a célért: Pusztuljon minden mugli, és sárvérű! Akkor még nem szerettelek, de nem is gyűlöltelek annyira, mint a többiek. Pedig Te utáltál engem. Nem bírtad elviselni, hogy mindig mindent elrontok, de ettől függetlenül mindig nem túl fontos, de iszonyatosan nehéz feladatokat bíztál rám. Utána pedig megaláztál, majd újra és újra megkérdezted: Mire vagy jó egyáltalán?

Aztán jött a Nagy Harry Potter. Csoportunk feloszlott, szétszéledtünk a szélrózsa minden irányába, csak hogy ne kapjanak el. Páran így is Azkaban celláiba jutottak, de voltak, akik elárultak minket. Én pedig dacolva a rám vadászó aurorokkal, elindultam megkeresni téged. De nem voltál sehol. Akkor már éreztem valamit, valamit ami több puszta tiszteletnél, és csodálatnál. Majd beleőrültem a hiányodba, fájt, hogy nem láthatlak. Kósza hírek néha útmutatást és reményt adtak, de sehol semmi. Napról napra egyre jobban szenvedte. De nem segített senki. Nem is várhattam volna. A halálfalók közt nem voltak barátaim. Illetve csak egy. Peter Pettingrew. De ő már halott volt. Legalábbis azt hittem. Aztán egyszer csak felbukkant a semmiből. Azt mondta tudta merre vagy és meg is fog találni. Nem engedte, hogy én is menjek. Elküldött a házadba, hogy tegyek lakhatóvá egy szobát, amíg meg nem jönnek. Megtettem. Aztán vártam. De semmi. Egy hónap után bukkant fel Peter újra. És jöttél te is. Nagyon gyenge voltál,  ideiglenes testedben egyenesen visszataszító. Rajtam kívül egyik csatlósod sem mert hozzád érni. Féregfark is csak akkor, ha épp nem voltam a lakásban. Az a ház a második otthonommá vált. Szerencsére a házimunkában volt gyakorlatom, és főzni is tudtam. Viszont tőled még ezért sem hangzott el egyetlen dicséret sem. Nem bántam. Szívesen tettem a dolgom.

Mikor pedig megerősödtél, már semmi szükséged nem volt rám. Ennek ellenére megengedted, hogy veled maradjak. Valósággal szárnyaltam, amikor kimondtad, hogy lakhatom melletted. A házimunkát mindig nekem kellett elvégezni, és ha dühös voltál, rendszerint rajtam bosszultad meg. Én még ennek is örültem. Legalább foglalkoztál velem.

Sőt, ha jókedved volt tudtál egész kedves is lenni. Testemet elöntötte a forróság, akárhányszor csak végighúztad a kezed az arcomon. Álmaimban, amikbe még ma is belepirulok, sokszor szerepeltél. Tudtam, hogy azok csak álmok maradnak, semmi több. Féltem, hogy még egyszer elvesztelek. A Főnix Rendje egyre erősebb lett, de te nem adtad fel a küzdelmet. Gyakran küldtél el engem is elvégezni ilyen-olyan munkákat, melyek könnyűek voltak, de annál kockázatosabbak. Emlékszem arra is, amikor először féltékeny voltál. Legalábbis annak tettetted, és ma már tudom, hogy csak színjáték volt az egész, előre kitervelt gyilkosság. A minisztériumban kellett kémkednem egy tehetséges auror után. Halálfalóid elintézték, hogy ott dolgozhassak, mint ’tanuló’. És persze a mesterem is az áldozat volt. Jóképűnek cseppet sem volt mondható, de kedves volt és szellemes. Néhány hónap múlva már látszott, hogy fülig szerelmes belém. Nem akartam megbántani, ezért eleinte tűrtem a közeledését. Egyszer egyedül voltam vele az ügyosztályon. Akkor vallotta be, mit érez irántam. Hiába mondtam, neki, hogy az én szívem már másé, nem figyelt rám. Egyre küldözgette a levelei, melyeket gyakran Ő is látott. Aztán meghalt. Tökéletes gyilkosság volt. A férfit álmában érte a halál. A fiókjában, pedig ott voltak a nekem küldött vallomások. Mindenki úgy gondolta, hogy a felesége megtalálta a papírokat, és féltékeny lett, majd miután méltó bosszút állt öngyilkos lett. Én viszont nagyon is tudtam, mi az igazság.

Nem sokkal később a faluban elszabadult egy vérfarkas, amiben laktunk. Nagyon megijedtem, ami nem is csoda, hisz kiskoromban megharapott egy kutya, azóta félek minden nagyobb állattól. Állandóan próbáltam a közeledben maradni, hogy ne kelljen egyedül maradnom. Észre is vetted, hogy valami baj van, mert megkérdezted, hogy miért követlek mindenhová. Megmondtam neked az igazat, de te csak mosolyogtál rajta, és azt mondtad, menjek utánad. Bevittél a szobádba, ahova rajtad kívül senki nem tette be a lábát. Nem találtam semmi érdekeset, a rengeteg fekete mágiához való tárgyon kívül. Azt mondtad veled maradhatok éjszakára ha akarok. Már hogy ne akartam volna! Igyekeztem olyan közel bújni hozzád, amennyire csak lehetett. Legnagyobb megdöbbenésemre hagytad. Egy darabig simogattál, majd megcsókoltál. A többire pedig már alig emlékszem. Valahonnan a távolban még hallottam a saját nyögéseimet, aztán elmerültem a gyönyörű öntudatlanságban.

Ettől kezdve majd minden éjjel meglátogattál.

És terhes lettem. Eleinte nem akartam, sőt már most sem. El akartam vetetni, de minél jobban halasztottam a dolgot annál jobban szívemhez nőtt születendő gyermekem. Nem tudtam, hogy mondjam, meg neked, de aztán valahogy csak sikerült. Ismét megleptél. Nem lettél dühös, és nem bántottál, sőt egyenesen bíztattál, hogy tartsam meg. Most már tudom mire ment ki a játék. Kár, hogy nem tudtam visszaforgatni az időt. Ha megtehetném biztos mindent másképp csinálnék. Csak arra voltam jó, hogy örököst szüljek neked. Nem láttam a fiamat csak egyetlen egyszer. Nem akarom, hogy belőle is olyan lelketlen szörnyeteg legyen, mint belőled. Pedig az lesz. Ezen nem tudok változtatni. Legalábbis, amíg be vagyok ide zárva nem. Tudod jól, hogy nem bírom a bezártságot. Ezzel büntetsz a semmiért. És én még mindig képes vagyok szeretni téged.

 Szerettem volna utoljára látni a fiam, mielőtt meghalok. De nem engedted el. Néha láttam csak őt a gyűléseken, amikre kiengedtél, de azt se tudja, hogy én vagyok az anyja. Olyan szívesen odaszaladtam volna hozzá, és a karomba vettem volna. De elválasztottad tőlem egy láthatatlan határral, amit senki nem tudott volna átlépni. Számára én is csak egy halálfaló voltam a sok közül. Így nőtt fel anélkül, hogy tudott volna rólam. Még a nevét sem mondtad meg. Eddig legalább hetente egyszer megnézted mit csinálok. Már lassan egy éve nem láttalak. Sőt azt se tudják, hogy vagyok, élek. Meg akartam szökni. Többször próbáltam, de nem sikerült. Levelet se írhatok.

A hírek nem nagyon jutnak el hozzám, de állítólag csatában megölted Dumbledoret és Pottert. Mindig is te voltál a leghatalmasabb mágus. A fiam pedig… Nem tudom, mit akarsz vele. Hisz halhatatlan vagy, nem kell örökös. Lehet, hogy már halott. Remélem, hogy még él, és… Legalább annyit mondj meg, hogy szeretem. És akármennyire csöpögősen hangzik szeretlek téged is.

Gondolom már kitaláltad, miért írok levelet. Lehet, hogy be se jössz többé, el se olvasod. Ez nem fog változtatni a tényeken. Nem vetted észre, de tegnap sikerült becsempésznem egy kést a szobámba. Elég mugli módszer, de jobb, mint a semmi. Mondd meg Nagininek, hogy köszönöm a segítségét.

Nem akartam meghalni. De így élni sem akarok. Emberi roncs lettem, minden nélkül. A magány olyan volt, mintha egy dementorral zártál volna össze.

Kérlek, ne dobd el a levelet, hanem tedd el, és mutasd meg a fiamnak.

Innentől kezdve nem látszott mi áll az ócska sárgás papíron. Csak pár csepp vér és tinta mutatta, hogy ott még állt valami. A lap nem sokkal később egy kandalló lángjainak martalékává vált.

A temetési menet lassan haladt a szakadó esőben. A távolban egy hatalmas kúria állt. A temetőben nem volt pap. A dísztelen fekete koporsót négy fekete taláros csuklyás férfi cipelte. Betették egy gödörbe, befedték, és eltűntek. A közeli dombtetőn két sötét alak állt. Nézték a sírt, és nem szóltak sokáig egy szót sem. A csendet a fiatal férfi törte meg:

- Mért temetjük ezt a halálfalót nagyapám mellé?

- Csak. – hangzott a hűvös felelet.

- Ki volt ő?

- Majd egyszer rájössz.

A kígyóhangú férfi elindult a ház felé, de a fiatalabb még sokáig állt ott, és a sírra vésett nevet bámulta:

Alyssa Banned D. Mellette pedig a másik: Tom Denem.

- Kár, hogy nem ismerhettelek meg anyám. – suttogta a férfi, és ő is elment.