Talán nem vagyok teljesen normális? Hisz egy halotthoz írok! De mit tegyek, egyszerûen muszáj! Tehetetlen vagyok. És nagyon szomorú. Még így is, hogy írok Neked. Persze, más lenne, ha tudnám, hogy megkapom a válaszodat... Az mindent megoldana. De így nem tudok mihez kezdeni.

Dumbledore elmondott mindent. Tudom, hogy csak én ölhetem meg Voldemortot, és azt is, hogy õ mért akart akkor megölni engem. Elõbb el kellett volna mondanotok. Láttam rajtad, ott, a Grimaulde téri házban, a vacsoránál, hogy el akarod mondani. Miért nem mondtad el, Sirius, miért?! Ron édesanyja miatt? Õ nem értett semmit, most sem érti! Tudnom kellett volna, hogy mi az a fegyver! Láttam, hogy elmondanád. El kellett volna mondanod. Lupin is el akarta. De nem mondtátok el.

Harmadéves korom óta nem sírtam, mikor meghallottam apa hangját... Meg mielõtt hazautaztam a Roxfortból. Most meg szinte egyfolytában elszorul a torkom. De nem, sírni azt nem tudok. Pedig olyan jól esne! Hangosan zokogni, üvölteni a fájdalomtól... Még akkor is, amikor Te jutsz eszembe. Te, az elsõ találkozásunk; amikor még úgy tudtam, hozzád költözhetek; a roxmortsi kirándulások, meg a barlangod; a tavalyi nyaram vége, Nálad; a karácsony, életem legboldogabb karácsonya... és az utolsó találkozásunk. Az utolsó mondatod, amit mondtál, még mindig a fülemben cseng... tudsz te ennél jobbat is... Hát tudott.

Mrs. Figg tegnap áthívott teázni. Azt mondta, nem fogom megbánni, hát átmentem. Éreztem, hogy nem kellett volna... Tea nem volt; azt csak Dursley-ellenes óvintézkedésbõl mondta. De volt ott még egy öregasszony (nem emlékszem a nevére), és egy kis faasztalka, rajta gyertya. Mikor megláttam, azonnal értettem, mit akarnak... Elõször megörültem: beszélhetek veled! Aztán kirohantam a házból, és hajnalig a városszélen bolyongtam... akkor már majdem sírtam... Megijedtem. Mi mondok majd neked? "Szervusz, Sirius, örülök, hogy látlak!" Ez elég hülyén hangzik. Én szeretnék beszélni Veled. Szeretnélek csak egyszer, még csak egyetlen egyszer látni, hallani... nem csak az álmaimban. Mindig, minden este Rólad álmodok... a halálodról...

És mindig fáradtan ébredek fel, fáradtabban, mint amikor elaludtam, és nem tudok szabadulni a kíntól, hogy meghaltál, és nem vagy itt velem, és ez fáj, nagyon fáj, Sirius, és nem tudok szabadulni tõle... és sírni sem tudok, és mindig, minden percben Te jársz a fejemben, hogy miért haltál meg, miért hagytál engem egyedül... Itt ülök a szobámban, könnyes szemmel, és Rád gondolok, meg arra, hogy ha akkor elfogjuk Féregfarkot, akkor most is élnél, és én Nálad, a Te házadban laknék...

Nevetséges vagyok. Itt ülök a padlón, és Dudley horkolását hallgatom, közben pedig levelet írok - egy halottnak. Kezdek Lunára hasonlítani. Igen, Luna... Meghalt az édesanyja. Sosem kérdeztem, szomorú-e, de érzem, tudom, hogy az; és õ is érti, hogy én miért...

Engem mindenki hõsnek hisz. Egy szomorú sorsú, tragikus kis hõsnek. Nem vagyok hõs, nem is voltam soha. Bátor se vagyok. Ha az lennék, még élnél. Ne érts félre; nem azért, mert már rég megöltem volna Voldemortot... Nem. Nehéz elképzelnem, hogy egyszer meg kell õt ölnöm, mert különben õ engem... Nem. Hanem azért, mert a boltíves terem közelében volt egy másik terem... tele idõnyerõkkel. Akkor lennék hõs, és akkor lennék bátor, ha visszamentem volna érted. És amíg bent Malfoyjal viaskodom, addig kint könyörgök neked: Ne menj be, ne menj be, ne...

Úgyis bementél volna. Ismerlek. Vagy csak ismertelek, egyszerûen, múltidõben? Luna azt mondta, egyszer még találkozunk. Szívesen hiszek neki.